Önazonos, hiteles, letaglózó – ilyen volt a Deftones legutóbbi hazai koncertje

Az 1988-ban alakult kaliforniai zenekar harmadjára lépett fel Magyarországon. Ez volt a második önálló koncertjük.

Nem szeretem a műfaji besorolásokat, de ha a nu metalt tágan értelmezzük, akkor a Deftones biztosan oda is társítható. Ha pedig nem műfajilag figyeljük, hanem korszakosan, egyértelműen a Korn 1994-es debütálása után a Deftones 1995-ös első lemeze is sokat tett azért, hogy az újhullámos zenekarok teret nyerjenek a grunge őrület hirtelen lankadása után. Ám azonban míg a '90-es évek közepén és/vagy második felében felbukkanó és berobbanó zenekarok mára kissé megkoptak, addig talán épp a Deftones volt az, amelyik nem vesztett semmit saját méltóságából. Náluk is probléma volt az ezredfordulón a sok drog, őket sem kímélte a tragédia, nekik is voltak gyengébb lemezeik, de összességében nem igazán lehet belekötni mindabba, amit letettek az asztalra az elmúlt pár évtizedben. Ez ugye már korántsem lehet ilyen határozottsággal kijelenteni a Korn kapcsán. Ez persze még nem biztosíték egy jó koncertre, ráadásul a hirtelen jött dupla tagcsere sem tűnt jó ómennek. De miután lényegében évtizedenként egyszer volt Magyarországon Deftones-koncert, nem lehetett kihagyni.

Sajnos a 2006-os Petőfi Csarnokban adott első hazai koncertjükön nem voltam ott, de a 2011-ben végre elcsíptem őket a Szigeten. Én abba nem nagyon tudtam belekötni, mondjuk nem voltam a koncentráció csúcsán és sokat dobott az élményen, hogy a koncert után Chino Moreno személyesen dedikálta a White Pony kazettámat. Most azonban teljes koncentráltsági szinten érkeztem a Budapest Parkba, hogy megnézzem, mit tud a zenekar 11 évvel az előző találkozásunk után, ráadásul két új taggal a fedélzeten. Míg Lance Jackman neve nem sokat mondott, addig örömmel fogadtam Fred Sablan érkezését, akit tíz évvel ezelőtt láttam Marilyn Manson oldalán, az akkori album (Born Villain) lemezbemutatóján, amely lemezen még társszerzőként is fel van tüntetve pár dalnál. Jackman kapcsán pedig kiderült, hogy egy ízig-vérig Sacramento-i zenész, aki több helyi zenekarban is megfordult már. Apropó Sacramento: ez ugye a Deftones székhelye is, jó volt látni a Parkban a Sacramento Kings (NBA) mezben érkezőket, szép gesztus volt.

Mivel a jelenlegi felállás már áprilisban letolt egy észak-amerikai turnét és a most is zajló európai turné második felében volt a budapesti dátum, így egy kellően összecsiszolódott zenekart láthattunk a színpadon. Talán Jackman-nek még mindig szokatlan ez a méretű közönség és az onnan érkező energiák, ugyanis többször látni lehetett rajta, hogy nem volt minden pillanatban komfortos neki a színpadon. Vele ellentétben Fred Sablan már látott ezt-azt az elmúlt sok évben, ő nem is tudta tagadni, hogy mennyire élvezi az egészet. A zenekari mag pedig pont olyan volt, mint amit elvárhatunk: Abe agresszív dobolása, Frank visszafogott kütyüzése és persze – direkt utoljára hagyva – Chino Moreno ösztönös, állati, fesztelen, felszabadult, megvadult színpadi jelenléte.

A koncertet mindenféle komolyabb intró vagy felvezetés nélkül a 2020-as Ohms album nyitódalával (Genesis) kezdték, majd lényegében kaptunk egy olyan besztofot, amiről csak álmodni mernek az emberek. Az albumok eltérő arányban voltak képviselve, az Around the Fur (1997) és a Diamond Eyes (2010) lemezek rajongói jártak a legjobbak, de aki a Koi No Yokan (2012) albumért van odáig, még ő sem panaszkodhat. A talán legismertebb és már korábban említett White Pony (2000) sajnos egy kicsit alul szerepelt, de nincs ok panaszra: ahogyan a Korn esetében is pár nappal korábban, itt is simán átsiklottak teljes lemezeken (pl. Saturday Night Wrist vagy Gore), de megértjük, mindent nem lehet. Persze az emberben ott van a kisördög: nem volt előzenekar (tudja valaki, hogy miért nem volt?), bármikor kezdhettek, volt idő bőven, lehetett volna kétórás is a műsor. Azonban Chino olyan fordulaton égette magát a színpadon, hogy nem csodálom, hogy most csak 18 dal fért bele. És a 18 az kicsit sem kevés. A Korn lényegében ugyanennyit játszott és ott – hiába volt nagyon jó a koncert – ennyi energiát nem égettek el, mint a Deftones.

Ez egy csodaszép nyári péntek este volt, ahol egy vágyakozó, kiéhezett (de korántsem problémás) közönség kapott egy fantasztikus koncertet és egy fontos gondolatot: nem a körítés a legfontosabb. Persze hihetetlenül szép vetítések voltak, így talán látványosabb is volt a vizuál, mint a Korn statikusabb színpadképe, de ha egy frontember pólójából már a második dalnál két liter verejtéket ki lehet facsarni, akkor nincs miről beszélni. És ez többet ad minden látványelemnél, minden vetítésnél, a legmodernebb technikai csodánál, amelyek ügyes stábtagok áldozatos munkájával valósulnak meg. Itt a zenekar vizsgázott elsősorban és mindenki megnyugodhatott már a második percben: a Deftones ugyanolyan vehemenciával állt bele ebbe a koncertbe, mint ha 1997 lett volna. És ezért az élményért, a fantasztikus dalválogatásért, a kedves szavakért csakis hálásak lehetünk.

Jó megtapasztalni, hogy hiába lesz jövőre ötvenéves Moreno, még mindig nem spórol rajtunk. Ez biztosan az idei nyár egyik legjobb koncertje volt.