Ilyen volt a HD 120 fesztivál – amikor a motorosok metróval járnak

Csütörtökön kezdődött és vasárnapig tartott a Puskás Ferenc Stadion melletti területen a Harley-Davidson 120. születésnapi bulija, amire mi is ellátogattunk, mert hát mégiscsak olyan húzónevek voltak, mint az Airbourne, Danko Jones, Wolfmother vagy a nagyöreg, Glenn Hughes, aki olyan bandákban bőgőzött, mint a Deep Purple vagy a Black Sabbath.

Világ életemben imádtam a HD motorokat, amelyek hangjával csak egy V8 tud versenyre kelni, na és persze Tom Waits whiskyben érlelt hangszálai. Mivel marha kemény vagyok, ezért én nem motorral mentem (mivel nekem olyan nincs, mint mondtam, csak műkedvelő vagyok) hanem a legnagyobb szárazföldi vassal, egy 6973 lóerős szörnyeteggel, a MÁV tulajdonában lévő Stadler FLIRT motorvonattal, ami akár zöld rendszámot is kaphatna, mert villamos vontatású járműről van szó. Egy ilyen 761 férőhelyes döggel simán leparkolna a magyar bármelyik mozgássérült parkolóba, főleg ha zöld rendszáma van és az is szlovák.

Jó vidéki parasztgyerek vagyok, ha tehetem, elkerülöm a fővárost, tényleg csak ha nagyon muszáj, akkor tisztelem meg jelenlétemmel. Nem vagyunk túl jóban egymással, aminek számos oka van, de erre majd később kitérek, egyenlőre legyen annyi elég, hogy elhányom magam bizonyos városrészeken a bűztől és a mocsoktól. A Puskás stadion felé tartva a metró tele volt külföldi motorosokkal, főleg svájci és svéd csapatokkal találkoztam. Senki ne kételkedjen abban, amit írok, nem vagyok elmebeteg, tényleg metróval megy sok motoros a rendezvényre, ugyanis nincs camping a területen, csakis hotel, motel, hostel vagy szálloda szolgálhat alvásra. Itt most sátrazni nem igazán lehet, inni meg azért szoktak ilyen eseményeken, így a motorokat itt hagyják és marad a taxi, vagy BKK, vagy BKV, bárhogyis nevezik most. Ezeket a Harley őrülteket nem úgy kell elképzelni, mint az amerikai filmek rosszfiúit. Itt a zöme súlyos üzletember, és csak ha motorra ül, akkor néz ki úgy, mint egy motoros. Az év többi napján inkább komformista és materiális életet él a kertvárosi házában, amiben van morzsaporszívó, önjáró porszívó és fűnyíró, több száz tv csatorna, a legjobb Guess és Hilfiger cuccok a szekrényben, Tesla a fűtött garázsban és talán még egy fasza medence is elfér a kert végében. És mindezek mellett szépen letakarva ott figyel egy Harley-Davidson is a feleség elektromos mercije mellett. (nyilván most általánosítottam és vannak kivételek szépszámmal, de azok közül kevesen járnak ilyen motoros fesztiválra) A lényeg viszont az, hogy hatalmas büszkeség ez az országnak, hogy európai helyszínnek Budapestet választotta az óriáscég. Ez a motoros fesztivál, és amúgy maga a Harley is, próbál közeledni a családok felé, hogy levetkőzzék azt az évtizedek óta tartó berögződést, hogy az ilyen eseményeken csak csöcsök és lealjasodás van. Éppen ezért nem vetkőzés lesz a zenekarok közti szünetekben, hanem bűvészshow meg tombola.

Szóval, ahogy ballagok fel a flip-flop papucsomban az aluljáróból, azon tűnődőm, hogy ezek a svájci meg svéd meg mindenféle hanyatló nyugati országokból ide motorozó emberek, mit szólnak, amikor a ganétól és a pöceszagtól épp csak nem hányják el magukat. Tudom tudom, nekik ott vannak a migránsok, nekünk meg itt vannak a kannásborba fulladó kétlábon nem járó nem migráns fetrengők. És hát a Puskás Stadion metrómegálló körüli rész megérne egy külön misét, mert jobban hasonlít a Walking Dead egyik helyszínére, mintsem egy európai főváros egyik legforgalmasabb részére.  Valami fertőtlenítő folyosó kurva jó lenne oda, mert bár nem vagyok finnyás gyerek, de azért az az ammónia szag még az én tehénszaron edzett szaglásomat is kicsinálja. A 32 fokos hőség olyan szépen főzte fel a fekália meg hugyszagot a jó Pesti levegőbe, amit még a „végső megoldás” tömeggyilkos kitalálói is elismertek volna. Na, mindegy, gondoltam menjünk tovább előre, ne hátra és a Dózsa György út felé kanyarodva átléptem egy másik dimenzióba. Pompa, több millás motorok, benzingőz és rengeteg motoros. Na, ez már illat nekem is. Greta Thunberg valahol most felsír, mert ami itt van szén-dioxid-kibocsátás az az ő mércéjével nézve a halálos adag százszorosa. Ebbe még a Hold is belepusztul, főleg amikor gumiégetésre kerül a sor és több tucat ember, köztük én is, őrjöngve tapsol, hogy még, még, még, amíg vasra nem ér a kerék. Hejj, de szép az élet!

Délután a kisszínpadokon ment a buli, de a legtöbben inkább az árnyékban deleltek vagy járatták a szebbnél szebb vasakat körbe-körbe a Stadionkertben. Én jobbnak láttam, ha elkezdek óvatosan fröccsözni, mert délután 4 órára volt megbeszélve egy Danko Jones interjú, amit nem szerettem volna azzal elrontani, hogy beesek merev részegen és megütött napszúrással az ajtón, hogy Welcome to Hungary! Két hosszúlépést engedélyeztem magamnak majd mentem az interjúra. Az előre megbeszélt 5 percből végül több, mint fél óra lett, amit ITT lehet olvasni.

Elérkezett az este 7 óra és Danko Jones berobbantotta a színpadot. Imádom a csávót, egyszerűen nem tud hibázni a dalaival. Amit igazán bírok benne, hogy ordítva vagy üvöltve énekel, nem csak simán hangosan. Nincs más opció. Ettől kapják meg a dalok azt az esszenciát és erőt, amitől minden porcikám megremeg. A banda 1996-ban alakult Torontóban, és az első évek folyamatos turnéit lemez nélkül nyomták végig, nehogy véletlenül reklámozni lehessen valamijüket - ez valamit talán elárul Jones elképzeléseiről. Úgy gondolták, majd szájról szájra terjed, hogy mennyire jók. Igazuk lett.  Az egész koncert alatt azt éreztem, hogy mennyire nem kell semmi sallang, ha egy előadó jó és élvezi, amit csinál. Az ég világon semmi nem volt a színpadon, csak a három zenész és a hangszereik, mögöttük pedig mindössze egy molinó: Danko Jones

Ennyi, kérem szépen. Minden mást elmond a zenei tudás és az előadás. A nézőtér ugyan nem telt meg, egészen simán tudtunk az első sorba menni, de inkább a szokásos keverőpult közelébe hátráltunk, mert tényleg nem volt extra látnivaló, ezt a koncertet pedig hallgatni kell. A hangosítás pedig tökéletes, tisztán kihallani mindent, nincs benne hiba, úgy szól, úgy hasít, mintha ez lenne az utolsó koncertje a triónak. És így is kell ezt csinálni, meg kell halni a színpadon minden egyes koncerten. A kis vékonyka és szerény kanadai Jones, ahogy a színpadra lépett hatalmas istenné alakult, aki úgy tekerte az ujjai köré a közönséget, mint a Baywatch főcímben Pamela Anderson a férfi nézőket.  

A Danko Jones egy hamisíthatatlan koncertzenekar, és fogalmam sincs, mennyire lehet ezt ma még felülmúlni. Vagyis de tudom, mert csak pár zenekar lenne képes erre, de az egyik pont utánuk lép a színpadra. Az ausztrál Airbourne nem először jár hazánkban, talán 2015-ben az A38 hajón már láttam őket és már akkor is rajongói státuszban voltam ott. Azóta pedig közel 10 alkalommal szakították le a fejemet élőben, és ez csütörtökön sem volt másképp. Ha egy marslakó lejön a földre és megkérdezi tőlem, magyarázzam el neki, mi is az a Rock and Roll, akkor megfogom és elviszem egy Airbourne koncertre. Danko Jones után tudtak még sebességet váltani és valami elementáris erővel tolták le a bulit.

Joel O’Keeffe énekes minden bizonnyal erre született, nem lehet belekötni, ez a csávó maga a kétlábonjáró Rock and Roll. A dalok olyan sebességgel vannak előadva, amire tényleg nem lehet nem mozogni. A négy tagú banda pedig felrobban az energiától. Semmi extra a színpadon, csak a 12 darab Marshall láda és a zenészek, viszont akkora showt csináltak, hogy kiderült mindenki számára, nem kell a felesleges körítés, ha valami jó, akkor az önmagában is jó, és nincs szükség se lángokra, se túltolt füstre és jelmezekre sem. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, farmer, metalterpesz, piadobálás a közönségnek, énekeltetés és gitározás egy testőr nyakában ülve, miközben ő a közönség között megy. Ennyi kell nekünk, ez a Rock and Roll!

A másnap érdeklődés hiányában elmaradt, így csak szombaton mentem újra a fesztiválra, mégpedig a szintén ausztrál Wolfmother miatt. Ford Fairlane nagyon sokat tanított nekem, de az ausztrálok tekintetében nem volt igaza:

- Mondok valami jót is. Koalával fizettek az INXS-ék. Azt mondják megér 3000 dollárt.                                                                                                          - Kurva ausztrálok. Rühellem azt az országot vagy kontinenst vagy akármit. Ott kéne atomot robbantani. Mi ez? Valami Óriás patkány?

Tehát újfent a kontinensország kedvéért, és persze a böhöm motorok miatt felhúztam a legkeményebb tangapapucsom és a dög melegben elindultam a nagyfalúba. Ismét a MÁV volt a segítségemre a fővárosba jutáshoz, gondoltam ezen a napon is megiszom a magam 2-3 fröccsét. Ugyanaz az útvonal, ugyanazok a szagok és ugyanaz az öröm, mikor végre beérek a benzingőzbe a sok V-blokk közé és hátrahagyom azt a szagot, amit csütörtökön is éreztem a metróból kijövet. Bár az emésztő szagot nehéz elfelejteni, mert beleivódik a szaglószervem sejtjeibe, amin csak a piócás ember vagy egy gyors fröccs tud csak segíteni. A csütörtöki naphoz képest lényegesen többen vannak, a Dózsa György út tele van parkoló motorokkal és a fesztiválon bent is hömpölyög a sok bőrmellény.  

A Wolfmother este 9-kor lép fel, előttük a The Darkness korbácsolja fel a hangulatot, és sikerül is nekik a nagyszínpad elé hívni a közönséget. A Darkness sosem volt az általam kedvelt zenekarok között, így pár számot meghallgatva tovább is álltam. Számomra még mindig nem lettek jobbak, inkább belevetem magam a forgatagba és megnézem az épített motorok kiállítását. Elképesztő fantáziával megáldott szakemberek rakták össze ezeket az ékszereket, legapróbb részletekre is figyelve.

Viszont mindjárt 9 óra és kezdődik a Wolfmother koncert, ezért szépen lassan átmegyek a nagyszínpadhoz és a flip-flop papucsot átcserélem koncertbarát lábbelire. Meg hát mégiscsak egy stoner rock és hard rock elegye a Wolfmother, nem lehet papucsban megjelenni egy ilyen eseményen. A night klubba sem bekötött szemmel megy az ember fia. Andrew Stockdale énekes hangja néha már Robert Plant hangszíntartományát súrolja, és mellé a stoner hangzás a gitárján egészen elképesztő soundot ad a bandának. Most sincs semmi más a színpadon, csak a zenekar, még egy nyamvadt molinó sincs a háttérben, de minek is lenne, mikor a zenei teljesítmény mindent felülír. A közönség pedig vevő erre a stílusra, mintha egyszerre lenne a színpadon a The Who, a Led Zepp, a Black Sabbath és a Red Fang. Bitangul játszák a dalokat, és zárásként pedig kivégeznek mindenkit a Led Zepp klasszikusával, amikor belekezdenek a Rock and Roll című nótába. Andrew hangja most szinte azonos Robert Plant hangjával, ezt a dalt nagy bátorság kell eljátszani és legfőképp elénekelni, de az ausztrál csapat úgy nyomja le, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tökéletes zárás! Ez volna a Rock and Roll emberek!

A kisszínpadon még beesünk a Kiss Forever Band koncertjére, de már csak a ráadás dal maradt, majd szomorúan konstatáljuk, hogy ezen a motorostalálkozón aznap vége a bulinak, amelyik nap elkezdődött. Már csak gumiégetések verik fel a csendet, zene már nem szól sehol, így megtámadjuk a metrót, hogy vigyünk haza egy kis aluljáró illatot. Éjfél előtt húsz perccel érünk a metróhoz, de nincs már járat. Valahogy el kéne érjük a vonatot, és villamossal bajosan jutunk el Újpestig. Legalábbis az én pesti tömegközlekedési tudásommal. Azt, hogy egy külföldi ezt miként oldja meg, örök rejtély marad számomra, mert még nekem is nehezen ment kibogózni melyik busz mikor, honnan és hova megy. Jártam már pár országban, de sehol nem volt akkora kihívás a tömegközlekedés, mint Budapesten. És nem a bűzről beszélek most.

Vasárnap erősen gondolkodóba estem, hogy kimenjek vagy sem, de végül győzött a Rock and Roll. Viszonylag korán mentem, igen vonattal, mert meg akartam nézni a Street Sixteen zenekart az egyik kisszínpadon. Délután négykor kezdett a fiatal gyerekek alkotta zenekar, akiket tavaly láttam a Szigeten, ahol akkor bulit tekertek nekünk, hogy a fal adta a másikat. Szintén trió felállású csapatról van szó, de ők nem ausztrálok, hanem a mi kutyánk kölykei, magyarok. Róluk egy külön cikkben fogom írni, mert úgy gondolom, van mit mesélnem róluk.

A délután további programja a nagyszínpadon Pokolgép és Edda volt, majd este Glenn Hughes fogja elrepíteni a közönséget a hippik világba. A Pokolgép hozta a kötelezőt, nem találok rajtuk fogást, viszont az Edda számomra már értelmezhetetlen. Nem is szeretnék komolyabban foglalkozni a fellépéssel, legyen annyi elég, hogy akkor dobtam le a láncot, amikor Gömöry Zsolt előlépett kézi szintetizátorral a nyakában… Jajj, azt hittem hírtelen, hogy Dupla Kávé koncerten vagyok. Mondanám, hogy annak a zenekar, amelyik adott a világnak három olyan zseniális albumot, mint az Edda 1-2-3, annak bármit megbocsátok, de sajnos nagyon nehezen megy a feledés vasárnap óta.  Mindegy, felejtsük el, tartsuk meg a zenekart szép emlékként, ki tudja én is milyen kellemetlen leszek ennyi idősen.

Este jött a nagy öreg, Glenn Hughes, aki olyan bandákban fordult meg, mint a Deep Purple vagy a Black Sabbath, és ahogy Danko Jones mondta nekünk az interjúban:

„Minden fesztivál rockfesztivál, ahol Glenn Hughes jelen van.”

A beceneve pedig önmagáért beszél: The Voice of Rock. Glenn fél kilenckor lépett fel a deszkákra és a 72 éves rockzenei hippiveterán azonnal nyomatékosította, hogy a basszusgitár nem véletlenül lóg a nyakában közel 60 éve. Határtalan hangterjedelme még mindig lenyűgöző, és képes olyan magas hangon énekelni, amit az éjszakai denevérek is meghallanak. A műsor egy balladákkal teli oktató előadás volt, hogy bár az idők változnak, és ezzel együtt a zenei trendek is, de Glenn Hughes nem forgolódik mindenféle szélnek, marad annak ami. Egy rocksztár, aki még mindig a hippi ideológia egyik hírvivője.

Bár némileg rombolta a látképet a sok pakoló kiállító és árus, ugyanis a legtöbben úgy gondolták, hogy hiába tart vasárnap is a rendezvény, ők már húznak haza a vérbe. Nem mintha bármit is akartam volna venni, de ettől a jelenségtől lett egy világvége hangulata az embernek. Elkezdődött a bontás, az árusok elpakoltak, a sátrakat elkezdték szétszedni, a vendéglátósok már csak a maradékot kínálták, a legtöbb külföldi motoros délelőtt elindult haza, a nagyszínpadon pedig Glenn Hughes tépi a basszusgitár húrjait. Fura az egész helyzet, pont olyan, mint az aluljárók szaga, keserű és nehezen veszi be a gyomrom. Ha már egész héten itt voltak és nem kevés pénzért adták a portékájukat, akkor már ezt a pár órát már csak kilehetett volna bírni, hogy a vendégélmény ne csorbuljon.

Inkább elindultam haza a jó ammónia szagos útvonalamon, ami tudtam, hogy elfeledteti velem, ami így a négy nap végén kicsit beleköpött az összképbe. És igen, csodás fővárosunk szaga bármire gyógyír, főleg, ha egy kocsiban utazol egy nadrágba bújt vizeletmintával.

Isten éltessen, Harley – Davidson!

 

Fotók: Falcz Zsófi, Görögh Attila, HD120