Egy fesztiválaurusz esete a debreceni Nagyerdőben.

Utoljára kelet felé fesztiválozni még a megboldogult Hegyalja miatt jöttem, illetve a Campus elődjének számító Vekeri-tó fesztiválra. Már akkor is üdvözöltem azt a tényt, hogy nem egy marha nagy országban élek, és a fővárostól mindenhova eljutok maximum három óra alatt.

A szerdai Guns koncert miatt csak csütörtökön érkeztem a cívisvárosba, hogy vasárnapig fejest ugorjak a Campus fesztiválba. Kocsi helyett inkább vonatra száltam, igyekeztem újra élni fiatalságom, amikor egy vagonnyi haverral utaztunk fesztiválról fesztiválra. Mára egyedül maradtam, és nem hogy egy vagont, egy kettes ülést sem töltök meg. Bár ha így folytatom, a negyven felett támadó kappanháj a derekamon feláras lesz minden tömegközlekedésen. Sátrat sem hoztam magammal, mint régen, mert azért a komfortzónám már nem terjed ki a nomád életmódra. Nincs is túl magasan a kényelmi szintem, de azért egy jó kollégiumi ágy már kell nekem minden este. 

A Campus fesztivál helyszínét nehéz eltéveszteni, ugyanis a legbelebb belvárosban van, minden út odavezet. A beléptetés gyorsabb volt, mint Usain Bolt százméteres síkfutásban, mire feleszméltem már a biztonsági alabárdos kívánt jó szórakozást. Már ez meglepett, hogy nem a szokásos, „haladjunk” felkiáltással tudatta a sorban állókkal, hogy jöhet a következő fesztiválozó motozásra.

Immáron 30 éve járok fesztiválokra és a legelső mozdulat, amit minden rendezvényen kötelező, az a programfüzet kinyitása, hogy nagyjából betájoljam magam, mi merre van, és én hol vagyok. A helyszín szép ligetes, és ebben a szaharai hőségben kifejezetten jó az árnyékban sétálni. Próbálom felvenni a fesztiválhangulatot, és kitalálni hol fogom magam szórakoztatni az este. Ezt a legnehezebb kitalálni minden fesztiválon, hiszen már nem a magamfajta negyven pluszos dinoszauruszok a célközönség, hanem a jóval fiatalabb korosztály.

A programok összeállításában sem az számít már, hogy én miket hallgatok a streaming felületeken, mert többnyire már azok az előadók nem is élnek sajnos. Csapolt sör vétel és egy fa alatt átnyálazom a programfüzetet. Ilyenkor azt szoktam játszani, hogy hány olyan előadó lép fel, akiket én is ismerek. Az esetek többségében jóval kevesebb azok száma, akiket még betudok azonosítani, mert mint írtam, nem rám lő a Campus marketingese. Viszont feltűnik, hogy a korosztály elég széles skálán mozog. A programfüzetet bújva ér a felismerés, hogy ezen a rendezvényen bizony rám is lőttek a szervezők. Nem tudom mikor voltam utoljára olyan nem tematikus fesztiválon, ahol volt külön rock aréna. Itt a Campuson tizenkilencre lapot húztak és felhúztak egy nem is kicsi színpadot az amúgy országos szinten mellőzött stílusnak. A mainstream fősodor mellett, mint Azahriah, Carson Coma, Valmar, megférnek az olyan rétegzenék is, mint a rock, punk, metal, hiphop vagy a világzene. De külön színpadot kaptak a feltörekvő ifjú tehetségek is. Kezdem úgy érezni magam, hogy mégse vagyok olyan öreg, mert itt én is kivagyok szolgálva zeneileg. A nagyobb  hangsúly azért a fiatalokon van, de sokkal nagyobb kedvem lesz megnézni az új sztárokat úgy, hogy tudom, mindig van egy biztos pont, ahova mehetek feltöltődni. A csütörtöki napon Alvin és a Mókusok fognak irányba rakni, hogy aztán éjszaka helyszínről helyszínre járjak és kiverjem a fejemből azt az agyonhasznált mondatot, amitől fiatalon már én is a falnak mentem: a „bezzeg az én időmben”.

Mert ha úgy érzi az ember, hogy már öreg valamihez, akkor tényleg öreg. Itt a Campuson minden adott, hogy minden korosztály jól érezze magát és annyi zenei stílus fér el itt, ahány mák van a tésztán. Azt pedig nem lehet tudni, hogy mit tartogat az este, mert amikor 94-ben a Diákszigeten a blues színpadtól eltévedtem egy táncházba, ahol reggelig nyomtuk a porban, ott meg is pecsételődött az ír zene iránti rajongásom, ami azóta is tart.

A Campuson pedig sok-sok stílus éjszakai örömbulijába csöppenhetek, ahol a jó hangulat ugyan úgy magával húzhat, mint 94-ben a Szigeten, és az én betokosodott agyam, lehet, felfedez magának egy újabb műfajt, amiért majd rajonghatok vénségemre. Mert a Carson Coma például jó úton jár ahhoz, hogy áttörje zenei ízlésem védvonalait. Persze Robin Schulz nem tartozik az esélyesek közé, ez a DJ műfaj olyan messze van tőlem, mint Robintól a zenekari beállás. Nem tudom értelmezni ezt a művészetet.  A programfüzetben hiába jelöltem be, kiket akarok megnézni, mindenhova eljutok, csak azokra nem. Visz a tömeg és a hangulat magával, a telefonom szerint már lassan kilenc kilométert tettem meg. Fogalmam sincs, miként bírtam régen ezt az életet napokig, amikor sátorban aludtam, (jobb esetben) egy darab polifóm volt az ágyam és a hátizsákom a párnám. Manapság már egy vízágyon is képes vagyok rosszul aludni és úgy ébredni reggel, mintha egy kozák lovasezred vágtázott volna végig rajtam.

De most fitt vagyok és tettre kész, hogy beleugorjak a debreceni Nagyerdő rejtekeibe, ahol megfogadom a szervezők tanácsait, amit a programfüzet első oldalán javasolnak. „Legyetek nyitottak, érdeklődőek, befogadóak…”  Ígérem így lesz, és pár nap múlva jelentkezem, mely előadók és bulik érintettek meg, és mely előadóknak volt kevés még az én nyitott, érdeklődő és befogadó lelkem is... 

Fotók: Falcz Zsófia