Guns N’ Roses Budapesten – öregember nem vénember

Bevallom férfiasan, hogy mindig félve megyek el nagy legendák koncertjére, ugyanis tartok a csalódástól, hogy majd rosszul fog szólni, nem jól énekel vagy már csak árnyéka önmagának. Szeretek az ikonokra úgy emlékezni, ahogy fénykorukban nyomták.

A félelem a Guns budapesti koncertjén is bennem volt, mert már 2018-ban, amikor megnéztem őket Prágban és Bécsben, nem tudtam eldönteni, hogy Axl önmaga paródiája, vagy a pénz ennyire megtudja marhítani az ember agyát, hogy brillek meg mindenféle cigányvajda ékszerek lógnak az egykor bringásgatyóban rohangáló szívtipróról. És az sem segített, hogy egy héttel a Guns koncert előtt, ugyanitt voltam Rammstein koncerten, amit azért nehéz lesz bárkinek is überelni, magasra lett rakva az a léc. De ha valaki, a GNR képes rá, no nem vizuállal meg lángokkal, hanem a zenével, azzal felül tudja múlni a német produkciót, főleg ha olyan gitáros erősíti a csapatot, mint Slash. A színpad a németekéhez képest egy vidéki diszkó pódiumához hasonlít, de van kétoldalt és középen kivetítő, ami akkora, mint egy még vidékibb diszkó alapterülete.  

 

Sosem voltam az a hatalmas GNR rajongó, inkább csak szerettem pár dalukat, de ez azt eredményezte, hogy megvegyem az összes lemezüket, mert mindig több jó szám volt egy-egy albumon, mint kevésbé jó. Azért nem lettem igazi rajongó soha, mert mindig hiányzott nekem a dalokból a beindulás, az a számomra igazi pörgős rock and roll. Én az egyszerű riffeket szeretem, ami végig kíséri szépen a dalokat. A sulibulikon a Don’t Cry dalra többet lassúztam, mint ahány karót kaptam a nyolc év alatt. Mindkettőben volt részem bőven, nem rólam másoltak az osztálytársaim dolgozatkor.  Azt lehetett előre tudni, hogy nem egy gyorsan összecsapott haknibuli lesz, mert azért több, mint három órát nem szoktak csak a pénzért nyomni a mai világban. Ebben vastagon benne van a zene szeretete és a közönség kiszolgálása.

A beengedés meglepően gyorsan ment, pár perc alatt már bent is voltunk, de italért inkább nem álltunk be, az egy soha véget nem érő történetnek tűnt. Én mindig az első számnál szoktam elmenni innivalóért, mert akkor konkréten senki nincs ott, aki a sorban állt éppen, az is a telefonját előkapva videózni kezd, így pont két percembe kerül kérni bármennyi sört. Az első pár számnál úgyis mindenki küzd a színpadon és látványban sem számíthatunk nagy dolgokra, mert több tucat fotós van a színpad előtti árokban. A technikusok meg próbálják belőni a hangot, nyolc karú polipként dolgoznak a keverőn.

Ilyenkor tehát érdemes szintén nyolckarú polipként söröket betankolni az estére. Most is így történt, az első pár dal, ott ahol mi voltunk, nem szólt túl jól, sőt, de azért nagyon messze volt a Mötley Crüe tömegoszlatásától. Axl hangját alig lehetett kivenni, Slashből szinte semmit nem hallottunk, a dob pedig úgy szólt, mint a nyolcvanas években a C.C. Catch dalokban. Éppen csak lehessen hallani valami ütemet a háttérben. Amikor 2018-ban Prágában és Bécsben néztem meg a zenekart, akkor is ugyan ezt tapasztaltam, hogy az első 3-4 dal alatt ment a megfejtés és a beállás. A Rammstein hangmérnökének világszerte oktatást kéne tartania arról, hogy tud egy zenekar mindenhol jól szólni, az első számtól az utolsóig. Valamennyire sikerült beállítani mindent, kivéve Axl hangját nem. A hangmérnök pedig folyamatosan állítja a hangszínt, mert a sima énekhangoknál alig hallani, de az ordítás és sikításoknál meg túl sok. Fordított öregedésen megy keresztül Axl, ugyanis a legtöbb énekes az idő múlásával pont a magas hangokkal lesz rosszban, de neki azok tökéletesen mennek, csak az énekhangoknál érezni gyengeséget. De ott nagyon.

Már a koncert első negyedében robbantottak a stadionban a Welcome to the Jungle örök klasszikussal. Ekkor már a hangmérnök is megtalálta a jó sávokat és tényleg csak ott volt rosszabb a hangzás, ahol mi voltunk. Állítólag. (több emberrel beszéltem, és mindenki azt mondta, jól szólt.) A közönség pedig itt törte át a megfigyelés és a szórakozás közti gátat. A legtöbben torka szakadtából énekeltek és csak úgy tornyosultak a metalvillák az ég felé. Kivéve Axl, ő nem énekelt, inkább csak nyögött, és az éneksáv néha elnyomta a zenét, néha meg semmit nem lehetett hallani belőle. Ez nem csak Axl részéről aggasztó, hanem a hangmérnöknek is kritika, mert képtelenség, hogy ne hallaná. Ebből sehogy nem tud jól kijönni, mert ha hallja, akkor miért nem korrigál? Ha nem hallja, akkor meg keressen másik szakmát. Előre lehetett tudni, hogy Axl megkopott már, és azok a klasszikus színpadi elemek, mint a csípőmozgása, nem fog már úgy működni, hogy több ezer nő szerelmes visítása törjön fel a nézőtérről. Nem is működött. A botox és műfogsor mögé elbújó arc kezdi visszanyerni vonásait, mert most jobban hasonlít Axl önmagára, mint 2018-ban. És végre azt a nyomorult kalapot is elhagyta. Még az is mellette szól, hogy semmilyen technikai rásegítést nem kap, kivéve a billentyűs lánytól, ő azért sokszor kihúzta a szarból egy-két refrén alatt, ahogy a háttérből rávokálozott az énekre.  

Zeneileg nem lehet belekötni a koncertbe, mert akkora rutin és tudás volt a színpadon, amekkorát a stadion utoljára az Aranycsapattól láthatott ugyanitt. Az meg nem ma volt. Slash szinte végig szólózta a koncertet, már-már isteni magaslatokba tör a rezzenéstelen arcú gitárzseni. Duff megkapta a szokásos egy dalnyi punk énekét, most a The Stooges egy dalát énekelte el, hibátlanul. Nálam ő a favorit a zenekarból.

De mi a konklúzió? Ha nem számítjuk bele, hogy a hangosítás nem a legjobb volt, és Axl már nem tud jól énekelni, akkor tökéletes koncert volt. Mert azért ekkora legendákat látni egy színpadon, még mindig hidegrázást eredményez. És valljuk meg, mennyivel könnyebb egy gitárosnak, mint egy énekesnek, mert az öregedéssel a hang kopik, főleg egy Axl hang, a gitáros pedig egyre rutinosabb és jobb lesz. Eltelt harminc év a Guns fénykora óta, mi sem skótszoknyában járunk már a koncertjeikre, már nekünk is két nap kell észhez térni egy átmulatott éjszaka után, miért várjuk el, hogy rajtunk kívül ne változzon senki más. Előszeretettel használjuk azt a mondatot az idősebb zenekarokra, hogy ez már nem az, ami volt. Ilyenkor tegyük fel magunknak a kérdést, hogy mi magunk, azok vagyunk, akik voltunk harminc évvel ezelőtt? És ha az a válasz, hogy igen, akkor lehet izomból szidni bármelyik zenekart. Addig viszont rakjuk vissza a lábunkat a szandálba és a tükör előtt próbáljuk kimondani, hogy kussolok, mert én sem vagyok már a régi. És valószínűleg Axl még mindig önazonosabb, mint a legtöbb rajongó, akik szidják, hogy már nem a régi. Köztük talán én is, bár sose szidtam, inkább csak tényeket állapítottam meg róla. A Guns N’ Roses 2023-ban is az eladási listák élén van, és készül az új album, ami bármilyen is lesz, minden hang, amit maguk után hagyhatnak az utókornak, kell a világnak, mint egy falat kenyér. Mert ők a Guns N’ Fucking Roses, és pont!  

Fotók: Guns N' Roses Facebook oldal