Wednesday 13, Drift és Sick N’ Beautiful a Dürer-kertben - koncertbeszámoló

Nem meglepő módon nekem is a Slipknottal kezdődött, közel két évtizeddel ezelőtt. „Hé, Joey-nak van ez a projektje, a Murderdolls, hallgass bele, egész jó!” Belehallgattam. Belenéztem, pontosabban: a Love at First Fright klipje volt, és szerelem lett első hallásra. Ez. Ez az én zeném, gondoltam, vagy inkább éreztem lázadó kis kamaszként.

„Glam-horror-goth-punk”, ha jól emlékszem, ebbe a kategorizálásba botlottam anno valahol, mikor a pontos stílusukat próbáltam megfejteni, én pedig hosszú éveken keresztül így határoztam meg a zenei ízlésemet. A Beyond the Valley of the Murderdollst rongyosra hallgattam, a dalszövegeket fordítgattam (és csodálkoztam rajtuk néha tizenéves fejjel – avagy nem tudom, mennyire írható Wednesday-ék munkásságának számlájára, de azóta is meglehetősen érdekes elképzeléseim vannak a romantikáról, arról pedig soha, senki nem fog tudni meggyőzni, hogy a Blood Stained Valentine nem minden idők legszívhezszólóbb dalba öntött szerelmi vallomása), ledaráltam az összes horrorklasszikust, amik a dalokat inspirálták, sőt, a Murderdolls hatására kezdtem el sminkelni. (Ha valaki most esetleg a szívéhez kapott, megnyugtatásul hozzáteszem: a tanítvány villámgyorsan túlnőtt a mesterein.)   

Ennek ellenére az, hogy én valaha Murderdolls dalokat fogok élőben hallani, még csak futó fantazmagória szintjén sem fordult meg soha a fejemben. Jordison a Slipknottal turnézott, Wednesday 13 a saját zenekarára koncentrált, míg végül 2010-ben összeálltak újra, és kijött a Women and Children Last, az első albumhoz hasonló hozzáállású, bár talán valamivel csiszoltabb dalokkal. A pletykák szerint 2017 körül újabb újraegyesülést és új lemezt terveztek, erre azonban sosem került sor.

Joey 2021-ben meghalt, Murderdolls nem lesz soha többé – a legfrissebb hír pedig, amibe a banda kapcsán botlottam, az időközben lejárt trademark körüli marakodásáról szólt a még élő tagok (első albumos turnétagok, egészen pontosan) között. Ennél többet nem akartam tudni, épp elég volt követni a Mötley Crüe és Mick Mars kálváriáját.

Közben persze történt az élet, teltek az évek, én meg a magát Csuporkának képzelő Puszedliként headbangelő fangirlből átszoktam az operaház páholyába, és nem voltam benne biztos, hogy képes leszek-e valaha is újra potenciálisan rám fröccsenő sör- és testnedvcseppek közé merészkedni.  2024. március 6-ig.

I was a nice day to start again

Elegáns késéssel futok be a Dürer-kertbe, de szerencsémre a zenekarok is késésben vannak (nem mentek a legsimábban a dolgok a határon, mint azt később Wednesday-től megtudjuk), a show-t a hivatalos kezdési idő után kb 20 perccel a Drift nyitja, ami számomra az este legnagyobb meglepetése – minden értelemben, tekintve, hogy nem találkoztam korábban sehol a nevükkel, ahogy azzal az infóval sem, hogy a hangulat beizzításáról két előzenekar is gondoskodik majd.

A hőn áhított első sort ugyan bukom, de a teremben ekkor még olyan kevesen lézengenek, hogy a második sor legszélére sikerül kényelmesen odasomfordálnom – és a színpadon egyébként ragadós lendülettel zúzó gázmaszkos, bukósisakos alakokat és a mögöttük feszülő hatalmas Drift feliratot méregetve azon gondolkodnom, hogy vajon a Sick N' Beautiful teljes metamorfózison esett át, jó helyen vagyok-e, vagy mégis mi történik. Kellemes muzsika történik, indusztriállal vegyített táncolható hard rock, az énekes karjára erősített mini kamuszintetizátorral, amit nem lehet nem megmosolyogni. Egyetlen mosoly pedig 2000 tábla elfogyasztott csokoládénak megfelelő agyi stimulációt generál – a Drift mindenképpen diétásabb megoldás.

A Back Down, a New Blood Type, a Mayhem, a Churn és a Gojira Strandedjének feldolgozása után végül az egyik legpozitívabb előzenekaros élményemmel gazdagodok – illetve életem első csakazenyém (160 cm és 40 kg alatt hajlamos az ember hátrányt szenvedni olyan hadműveletek során, amik hosszú karokat és fizikai erőt igényelnek, a szánalomból nekem adományozott setlisteket pedig sosem tekintettem teljes sikernek) koncertes szuvenírjével, mikor a búcsúzó pacsizás során egy „thank you for coming, I have a special gift for you” mondat kíséretében a tenyeremben landol egy pengető. Korábban pólókat is dobáltak egyébként a közönség közé, illetve, mint később megtudtam, a Dürer előterében jártak-keltek-fotózkodtak bárkivel teljes színpadi szettben. Önpromotálásból jeles. Azóta természetesen csekkoltam a bandát: egy egyalbumos Los Angeles-i csapatról beszélünk, a New Blood Type 2022 áprilisában jött ki – én a magam részéről rányomtam a követés gombra Spotify-on.

A Drift után az előzetesen beharangozott előzenekar, a Sick N' Beautiful következik – olasz alternatív metal banda női dobossal és énekessel, mindössze ennyit tudtam róluk. Teatralitásban nem szenvedtünk hiányt a Drift produkciója alatt sem, a Sick N' Beautiful azonban valódi cybergoth-steampunk cirkuszt varázsol a színpadra. Az extrém látványvilág, smink és jelmezek mellé abszolút profi és szórakoztató előadás is társul, az énekesnő neonzölden világító melltartóban és az ujjaiból kilövő lézerfényekkel uralja a színpadot és a közönséget. Hallunk egy remek God of Thunder feldolgozást, a Tonight We Go to War és a Drop It to the B is elhangzik, a többi dalban, bevallom, nem vagyok biztos. Ismerkedésre mindenesetre őket is szívből ajánlom: a Hell Over Hell (2015), az Element of Sex (2018) és a Starstuck (2022) albumok közül engem ez utóbbi győzött meg leginkább.

A szünetben egy tapodtat sem mozdulok a helyemről, de érzékelem, ahogy a hátam mögött gyűlik, sűrűsödik a tömeg, miközben azon morfondírozom, hogy vajon melyik zenekar nevezte el és milyen névre keresztelte a színpadot díszítő, fölöttem magasodó bizarr alien-szerű csontvázat. Biztosan van neve.

Aztán felcsendül a The World According to Revenge, berobban a színpadra Mr. Motherfucker, és olyan pörgős, 13 dalos szettet tol le nulla üresjárattal, a legtermészetesebb profizmussal és olyan hangi teljesítménnyel, ami – bár beismerten elfogult vagyok – még engem is váratlanul ér: tizenpár évvel ezelőtt egyszer volt szerencsém őt Bécsben elcsípni, az emléket fedő jótékony homályon túlról is azt mondom, ég és föld a különbség a mostani produkció javára. A Mike Dupke (dobok), Roman Surman (szólógitár), Jack Tankersly (ritmusgitár) és Troy Dobbler (basszusgitár) alkotta banda szintén elképesztően jól szól, extra energiával teremtik újra a stúdiófelvételek nyers precizitását. Wednesday 13 színpadi jelenlétében, viccelődésében van valami magával ragadóan bizarr báj. Szuggesztív, energikus előadó, könnyedén viszi a hátán az egész show-t, hasonló könnyedséggel utasítva a közönséget, hogy azt tegye, amit kér. A színpadi történések, a közönséggel való kommunikáció, minden alaposan megkoreografált és begyakorolt, és a szó legjobb, puszta szórakoztatást célul kitűző értelmében hatásvadász.       

A Chapel of Blooddal indul a buli, ezen a ponton még realizálom, hogy igen, ez itt most tényleg megtörténik, tényleg Murderdolls dalokat hallok élőben, és bár inkább élvezni szeretem a zenét videózás helyett, most minden dalból szeretnék magammal vinni egy rövidke rögzített emléket, szóval igyekszem megtalálni az egyensúlyt a telefonszorongatás és aközött, hogy eleget tegyek Wednesday különböző kéz- és ujjmozdulatokra való felszólításának. A Death Valley Superstars végtelenedik hallgatása közben rádöbbenek, hogy a „you don't need luck when you don't give a fuck” bölcselet esélyes az új életem életfilozófiája címre, de nincs sok időm ezen elmélkedni, mert máris ugrunk a 197666-re, az első dalra a Beyond the Valley of the Murderdollsról, aminek a kezdeti verzióját egyébként Wednesday még a korábbi csapatával, a Frankenstein Drag Queens From Planet 13-nel vette fel annak idején.

„Murder, murder, yes indeed, K. I. L. L. I. N. G.”, betűzi ragyogva a tömeg a Slit My Wrist alatt, én meg érzem, ahogy emelkedik a pulzusom: elspoilereztem magamnak a setlistet, tudom, hogy a két személyes nagy kedvencem, a Love at First Fright és a People Hate Me következik. Wednesday folyamatosan bevonja a közönséget, a „people hate me, cause I'm better than YOU” szónál minden egyes alkalommal rábök valakire, a Love at First Fright záró „will you marry me” soránál pedig egyenesen… rám. „I do I do I do wanna kill you”, kiáltom vissza stílszerűen, de a hangomat elnyeli a tömeg ujjongása, majd ritmikus ökölrázással egybekötött „die, die, die” kántálása a Die My Bride alatt. Wednesday egyébként többször is mintha kételkedne abban, hogy mennyire és mennyien ismerjük a dalokat és azok szövegeit – ismerjük, jól és sokan, de a fülbemászó refrének könnyen magukkal ragadják azokat is, akik most találkoznak először velük, és most először zengik lelkesen, széles mosollyal, teli torokból, hogy „all that's left are pieces of you” és „drug me baby, drug me to hell”.

Tetőfokon a hangulat, a legnagyobb ováció mégis a Nowhere előtt csendül fel: az este során többször is megemlékezünk Joey-ról, ezt a dalt, amihez a legutolsó Murderdolls videoklip is készült, Wednesday neki ajánlja. Megható egyébként az a szeretet és tisztelet, amivel Joey-ról beszél és nyilatkozik: a Murderdolls Joey bandája, ő pedig végtelenül hálás, amiért meginvitálta a világába, és tudja, hogy nélküle nem tartana ma itt a karrierje. „Make some noise for Joey”, emeljünk a kezünket és hangunkat Joey-ért. Némi hiányérzet azért támad bennem, amiért a Murderdolls egykori dobosának, a 2018-ban rákban elhunyt Ben Gravesnek a neve nem hangzik el – utólag már bánom, hogy nem voltam elég bátor bekiabálva számonkérni ezt.

Billy Idol White Wedding feldolgozásának kezdő akkordjainál üdvözlőn zúg fel a tömeg, én rájövök, hogy mennyire élvezek újra tizenéves lenni, és hogy ez egy remek nap az újrakezdésre. Wednesday 13 szintén időutazásra invitál minket a Dead In Hollywooddal, ami annak idején a Joey-val való közös munka, és egyben a Murderdolls kezdetét is jelentette. Felelevenítjük Frankenstein, Drakula, Vincent Price, Dr. Phibes, Ed Wood, Leatherface és társai minden rémtettét, majd előkerül a kultikus esernyő a rápingált hatalmas középső ujjal, és mindnyájan tudjuk, hogy mi következik: „If you love to say fuck, raise your middle fingers”. Ha van dal, ami himnusszá nőtte ki magát a Murderdolls rajongók között, az az I Love to Say Fuck. Egyszer megszámoltam: 79 alkalommal hangzik el a fuck szó ebben a négy és fél perces nótában, ami stílszerű lezárása ennek a feszes tempójú, szűk egy órácskának.

Az este számomra ezzel be is fejeződik, a Cradle of Filth-re nem tudok maradni – de nem is miattuk jöttem.

Hazafelé azon gondolkodom, hogy vannak az életben dolgok, amiknek elkerülhetetlenül meg kell történniük – ha húsz évet várunk rá, akkor is, ami összetartozik, az előbb-utóbb egymásra talál, bármilyen lehetetlennek tűnik is. Nem mondom, hogy életem koncertje, de életem legjobb koncertélménye volt, hosszú ideje nem éreztem magam ennyire egyszerűen csak boldognak és felszabadultnak.

It was a nice day to start again.

A koncertre nem kaptunk sajtójegyet, hiába tettünk meg mindent ennek érdekében, így fotók sem készültek. (a szerk.)