Lenyűgöző öntörvényűség és zsenialitás – Steve Albini (1962-2024)

Túl korán távozott a korszak zsenije.

Steve Albini neve a legtöbb ember számára a Nirvana-hoz vagy a Pixies-hez köthető. Esetleg PJ Harvey-hoz. És igazából ezzel nincs is nagy baj, már az is nagy öröm, hogy vagyunk jópáran az országban, akik ismerik ezt a nevet.

Róla beszélni vagy beszélgetni egyébként nagyon könnyű, írni már kevésbé. Aki több, mint 40 évig ugyanabban a hitben élve tette a dolgát (te jó ég, de borzalmas itt múlt időt használni...), valami más kategóriában tartozik mint a legtöbb ember. Bizonyos tekintetben egy nagyon szűk emberi csoport tagja Steve Albini. És ez minden bizonnyal az egyik legfontosabb dolog vele kapcsolatban zenei zsenialitása mellett.

Albini a Ramones zenéjébe szeretett bele tinédzserként, erre jött a Sex Pistols és a többi kortárs punkzenekar. A '80-as évek elején pedig már ott volt a Big Black, a korántsem első, de annál fontosabb zenekara, amelyet 1981-ben alapított társaival és egész 1987-ig, a Songs About Fucking című csúcslemezükig csináltak. Persze utána is volt egy rakás zenekara (felsorolni nincs is értelme), ezekből kiemelkedik a Shellac, amelyet 1992-ben hívtak életre és az új album 2024. május 17-én jelenik meg, tíz nappal Albini halála után. A dátumot még márciusban jelentették be.

 

De Albini a tömegek szemében csak másodsorban volt zenész, elsősorban hangmérnök volt. Egy olyan ember, aki rögzíti egy zenekar dalait. Amikor én voltam kamasz, nyilván a Nirvana In Utero lemeze kapcsán hallottam először róla. És az első dolog, ami megragadt az az volt, hogy ő nem producer, hanem hangmérnök. Ő nem akar beleszólni a zenekar dolgaiba, a lemez irányába, a dalok felépítésébe. Semmibe. Ő ott van és a lehető legjobb módon rögzíti a pillanatot. És ebben volt ő mindenkinél, de tényleg mindenkinél jobb.

Már a '80-as években legendás volt a neve, amihez munkája minősége mellett az is hozzátett, hogy konok, makacs fazon volt, aki mindig tudta mit akar, senki, egyetlen zenekar sem tudott többet kapni belőle, mint amit megbeszéltek, egyetlen zenekarral sem kivételezett, nem volt elfogult, nem volt nyálas, nem volt jófej. Csakis önmaga volt. Steve Albini. Akinek fizetsz és felveszi a dalaidat úgy, ahogy senki más nem tudná. A már említett évtized végén vele készült a Pixies Surfer Rosa albuma, de fontos kiemelni a The Breeders Pod lemezét, PJ Harvery Rid of Me korongját, de ott volt még a The Jesus Lizard, a Poster Children, a Neurosis, a Tad, a Helmet, a Bush és persze a Nirvana.

 

A legutóbbi név kapcsán beszédes, hogy Albini Wikipédia-oldalán külön szekció a Nirvana-ügy. És talán tényleg ez az egyetlen zenekar és album, ahol bármennyire is próbált ugyanolyan nem részrehajló lenni Albini, talán mindegyik általa készült lemeznél többet beszélt életében erről a darabról. Az In Utero nem volt könnyű szülés. Miközben ott, azon a téli, vidéki tájon, abban a pár napban igazán gördülékenyen ment minden. Nincs értelem kibontani a történetet – ráadásul jó részletesen olvasható itt –, de az biztos, hogy sok jó és rossz élményt szerzett a '90-es évek legnagyobb hatású zenekarával és talán ő sem gondolta eleinte, hogy mennyire fontos és nagy hatású lemezt fog készíteni számukra.

Karrierje egészen más lett az In Utero után, ugyanis egyrészt az egész világ megismerte a nevét, másrészt olyan súlyos hangzást csinált a túlpolírozott Nevermind után, hogy a nagyobb kiadók elkezdték ignorálni. Persze nem kellett őt félteni, hiszen 2014-re túllépte az 1500 albumot, amelyet ő készített, ez a szám pedig lassítás nélkül nőtt az elmúlt tíz évben is. A teljesség igénye nélkül olyan produkciót lemezeit készítette el, mint a Flogging Molly, a Sunn O))), a Low, a Gogol Bordello vagy a Barb Wired Dolls.

A több ezer lemezes ”gyűjtemény” mellett ő volt a zeneipar egyik legnagyobb kritikusa. Az ezzel kapcsolatos gondolatait nem csak az adott zenekaroknak mondta el, hanem interjúkban és saját írásaiban is mindig kifejtette. De megint a Nirvana a legerősebb példa: nem volt hajlandó elfogadni jutalékot a lemezeladások után. Magát egy vízszerelőhöz hasonlította. Kell a szolgáltatása, kifizetik, megcsinálja és mindenki boldog. Számára nem volt elfogadható az a metódus, hogy egy producer folyamatosan pénzt kap egy lemez sikere után. Kritizálta emiatt a kiadókat, a teljes zeneipart, amiért a dalszerzők, a zenészek kevesebbet kapnak, mert sok szájat kell etetni. Kurt Cobain – aki rajongott Albini munkásságért – 1992-ben kereste meg Albinit, hosszú telefonbeszélgetésük után a zenekar négyoldalas levelet kapott, amelyben leírta nekik, hogy mit gondol a helyzetükről, mit tud vállalni, mi a véleménye a szituációról. És tette mindezt olyan határozottsággal, hogy azonnal elolvadt tőle Cobain és két társa. Albini nagyjából kétmillióm dollárról mondott le azáltal, hogy nem volt hajlandó jutalékot elfogadni a munkájáért, csakis egy egyszeri díjat, ami nem volt magasabb attól, hogy a világ akkor legimádottabb zenekaráról volt szó. És természetesen nem is kivételezett a zenekarral. Aztán persze nem minden dologban alakultak jól a dolgok és meg is mondta, hogy a három zenészen kívül mindenki a Nirvana körül „egy manipulatív szardarab”. De jó volt ezt leírni, igazi Albini-duma!

AZ IN UTERO LEMEZRŐL RÉSZLETESEN ITT ÍRTAM

 

1995-ben Chicagoban saját stúdiót rakott össze, ez lett az Electrical Audio, ami 1997-től üzemelt és amelyben véget ért az élete is, miután 2024. május 7-én szívrohamot kapott munka közben.

Steve Albini hiánya nem csak azért csontig hatolóan nagy, mert ő volt az elmúlt negyven év legjobb analóg szakembere, legjobb hangmérnöke. Hanem azért is, mert nem igazán van más, aki ilyen kitartóan ápolta az underground világot. Aki ilyen sok albumot meg tudna csinálni ilyen magas minőségben. Aki számára mindenki egyformán fontos. Aki két lábbal taposta a teljes iparágat, szúrt oda bárkinek és olyan őszinteséggel beszélt mindenről, hogy valljuk be: ezt mindannyian irigyelve néztük és most irigyelve olvassuk.

Hozzá hasonló kulcsember tényleg nincs másik az egész szakmában és most itt maradtunk nélküle. Egyetlen dolog vigasztal csak: hogy pont így akart elmenni. Egy interjúban azt mondta, hogy reméli, hogy munka közben hal majd meg és ez így is lett. 61 éves volt, épp egy albumon dolgozott és a szívroham gyorsan átvitte őt a túloldalra.

A másik vágya pedig olyan, ami nem egy adott pillanatban, hanem folyamatosan teljesül: hogy újabb és újabb emberek fogják felfedezni azt a több ezer lemezt, amelyet ő készített. És ezáltal tényleg sokat tett a világért. Kurt Cobain pedig ezt is megadta nekünk: a legtöbben miatta ismerik / fogják megismerni Albini nevét és az In Utero után a rakás, akár ezernyi albumot megismerhetnek majd, amelyekben egy közös van: a tiszta, nyers, őszinte, analóg hangzás, a pillanat megörökítése mindenféle trükkök nélkül.

 

Steve Albini jelentősége most még felbecsülhetetlen, de nagy eséllyel évekkel később sem lesz könnyebb megfejteni és felfogni mindazt, amit tett a zenéért.