Minden a régi, csak újabb változatban - koncertbeszámoló

A Junkies Tabu lemezének 25 éves (újra) bemutató koncertjén jártunk. Mikor a koncertkínálatot böngészgetve megláttam, hogy a Junkies a Tabu megjelenésének huszonötödik születésnapjának megünneplésere készült, számolgatni kezdtem.

Teltek a napok, múltak a hónapok, és közel tizenöt éve már annak, hogy utoljára élőben hallottam őket, és úgy összességében is lehetett egy jó tíz esztendős szünet a kapcsolatunkban, pedig annak idején különleges helyük volt a szívemben és az mp3 lejátszómon. Telik az idő.

Ez utóbbival akkor is szembesültem, mikor hét óra körül még csak az indulásnál tartottam, így az estét nyitó Til The End zenekarról sajnos sikerült teljes egészében lemaradni. A HÉV-ről leszállva, majd a Barba Negra felé slattyogva kezdtem gyanúsnak találni a tömeget (és annak összetételét), aztán gyors kutatómunkával megfejtettem, hogy Charlie koncertnek ad otthon ugyanaznap este a Red Stage, melynek bejáratánál kissé fel is torlódott a sor.

A Blue Stage-hez vezető kapunál jóval szellősebb helyzet fogadott, a sátorral egyetemben, ahová nagyjából a From The Sky színpadra lépésével egyidőben sikerült betoppannunk. A  From The Sky-t, bevallom, korábban nem ismertem. Utólag láttam, hogy 2023-ban szerepeltek a Dal című műsorban, bár nem tudom, nézi-e azt még manapság valaki. A szimfonikus extrém metal nem az én világom (kicsit meg is lepődtem, hogy a Junkies előzenekaraként rájuk esett a választás), és bár elhangzottak a fülemnek tetszetős dallamok, összességében mégis olyan benyomásom támadt, mintha egy kínosan profinak tűnni akaró gimis banda fellépésén lennék, amire pluszban rátett egy lapáttal a három dal (Démonkirálynő, Antarktika és még valami) során színpadra libbenő, démonnak öltözött hölgy táncos (?). Nem tudom, talán a Dalos fellépésükből sikerült átörökíteni ezt a színpadképet, ott láttam hasonló megoldásokat, mikor még az eurovíziós bojkott előtt belenéztem párszor.

Ettől eltekintve egy szimpatikus együttest ismerhettem meg, a közönséggel való kommunikáció teljesen rendben volt, jutott névnapi köszöntés a Tamásoknak, nőnapi köszöntés a hölgyeknek, invitáció koncert utáni beszélgetésre, dedikálásra. A vége felé állítólag volt egy jó daluk, „amiben a dobos énekelt”, ezeket a perceket viszont a Barba Negra mellékhelyiségének padlóját borító víz(szerű folyadék)ban tapicskolva töltöttem. (Költői kérdés, de tényleg nem lehetne valami higiénikusabb konstrukciót felhúzni a mostani mobil bódék helyén?) A sátorba visszatérve legalább alkalmam nyílt felmérni a helyzetet: még mindig viszonylag kevesen lézengtek a színpad előtt, 9 óra után azonban elkezdtek szép számmal szivárogni befelé az emberek.

21:30-ra volt előzetesen kiírva a Junkies, és sikerült is ezt az ütemtervet tartani – a pontos kezdés pedig valahogy rá is nyomta a bélyegét az egész koncertre: pontos, profi, pörgős, feszes tempójú show-t kaptunk. A barátom, aki korábban nem ismerte a zenekar munkásságát, utólag meg is jegyezte, hogy „nagyon profi volt, nagyon tetszett, de ez valahogy kontrasztban áll az általuk hirdetett lázadással”.

A helyzet változatlan után ugyanazzal a lendülettel felcsendült a Sláger is, az always look on the bright side of life alatti kedélyes karlengetés alatt pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szó legszorosabb értelmében a Tabu lemez újrabemutató koncertje lesz, és ennek megfelelően kronológiai sorrendben megyünk végig a dalokon – ahogy az is, hogy hiába az évtizedes hiátus, még mindig emlékszem a dalszövegek minden egyes sorára. Semmi se változik, ugyanúgy marad örökre, konstatáltam magamban. (Elindultam az úton, megyek tönkre.)

Hogy a teljes lemez elhangzik ezen az estén, azt egyébként Szekeres András énekes is megerősítette a Sláger utáni szusszanásnyi szünetben, egyúttal pedig arról is biztosított minket, hogy ők ott a színpadon a kibaszott Junkies. Ezzel egyébként meglepően sokan voltunk tisztában (értsd: szépen megtelt ekkora már a sátor), ahogy az is kellemes meglepetésként ért, hogy korosztálytól függetlenül mennyi kéz emelkedett a magasba válaszul arra a kérdésre, hogy kinek van meg az eredeti Tabu lemez.

Amiről a két legkedvencebb dalom anno a Mese és a Szerelmes vagyok volt – pont az a kettő, amik talán a leggyengébben szóltak élőben, de… tulajdonképpen nem panaszkodom. Főleg, mert meglehet, hogy csak a perfekcionista rajongó énem számított irreális stúdióélményre, a laikus barátom a koncert után ugyanis úgy nyilatkozott, hogy a Mese volt az este legjobb dala, a Szerelmes vagyok refrénje pedig majdnem olyan ragadósan (és idegesítően) fülbemászó, mint a Toss a Coin to Your Witcher. Engem a Könnyű dal lazasága ragadott leginkább magával, a Rózsakerttől tartottam kicsit, de az is jól szólt élőben, tényleg nem tudok mást mondani, egyszerűen profi és összerakott volt az egész show.

És villámgyorsan lepörgött, így ráadásként bőven maradt idő más albumok dalainak is – és valljuk be, bármennyire is szerettük a Tabut, azért lett volna némi hiányérzet bennünk, ha a Miattad iszom, te állat nélkül távozunk egy Junkies koncertről. Szekeres „vissza kell, hogy tapsoljatok” kérésének eleget téve a Viszlát után fel is zúgott a „Vissza! Vissza!” kántálás, részemről viszont ez volt az a pont, mikor besokalltam, és elkezdtem kihúzódni a színpad széle felé eső szellősebb területre.

A Tabu dalok alatt a második sorban álltunk, annyira középen-szélen, ahol általában azért át szoktam vészelni egy ilyen koncertet, itt azonban többször kaptam a ruhámra sört, a pogózás sem tartozik a kedvenc mozgásformáim közé, így amikor már a mellettünk állók is jelezték, hogy nem kívánnak részt venni benne, mégis elnyelte őket a küzdőtér, úgy döntöttem, hogy ideje biztonságosabb vizekre evezni. Amivel egyébként csak a nemkívánt fizikai kontaktusok számát sikerült redukálni, az aggasztóan beállt tekintetű arcokat nem. Sosem volt, sosem lesz a szívem csücske a Barba Negra. (Hogy a hangosítás borzalmas volt a szélen, azt talán fölösleges is mondanom.)

De talán én vagyok hibás. A lényeg, hogy mivel úgy akartuk, lett még ráadás, a ’95-ös Káros az egészségre és a 2016-os Buli volt, buli van, buli lesz közti jó 30 évet felölelő időszakból felcsendült a Miért legyek más, a Vesztettél, a Csatornapatkány, a Ne ébressz fel, a Már csak a pénzért csinálom, az Ennyi kell, és természetesen a közönségkedvenc Miattad iszom, te állat. A szerelmedtől lettem ilyen zárta az estét, jóleső nosztalgiát hagyva bennem, karöltve azzal az érzéssel, hogy valahogy mindig a régi lemezek azok, amik máig örökérvényűen sikeresek és megismételhetetlenek.