Korona, show, biznisz

A brit királyi családról szóló sajtómegjelenések mindig visszarepítenek abba az időbe, amikor az egész szerkesztőség füstbe burkolózott, és a homályos fényben az írógépek billentyűzetének kattogása és a főszerkesztő őrjöngése hallatszott. Nem mintha részt vehettem volna bármikor egy ilyen szituációban, de a témához jól passzolna, ha rágyújtanék. Töltenék egy scotch-ot, és ha férfi lennék, felgyűrném az ingujjamat, a nyakkendőmet pedig meglazítanám.

A nagy felháborodást keltett Oprah-interjú, több mint egy hete foglalkoztatja a médiát. Bizonyára több cikkből is értesült a közönség, ezért nem részletezném a történteket. Maga a jelenség az, ami felkeltette az érdeklődésemet.
Néhány héttel ezelőtt kezdtem el nézni a Netflix-en, „A korona” című sorozatot. A négyévados produkció történelmi alapokon nyugvó, fikciós történet, amely II. Erzsébet uralkodásáról szól. Film szempontjából, gyönyörűen és hűen kivitelezett látvánnyal, hibátlan dialógokkal és tényeken alapuló dramaturgiával szerzünk némi ismeretet a királyi családról, és a brit alkotmányos monarchia működéséről. Megnéztem néhány dokumentumfilmet Diana hercegnéről, sőt láttam egy kiállítást, amelyen a gyönyörű báli ruhái reprodukcióit tekinthettük meg. Figyelmem Vilmos herceg és Katalin hercegné esküvőjét valamint Harry herceg és Meghan esküvőjét is végigkísérte. Volt szerencsém látni a Buckingham-palotát kívülről, sőt még a kerítését is megfogtam. De ezen információk birtokában is, még bőven a sötétben tapogatózom, ha erről a témáról beszélek vagy írok.
Ezzel együtt, így sem nehéz látni azt, hogy ennek a családnak a működése elképesztő sokrétű, árnyalt és nem mindennapi. Óriási múltra tekint vissza, eszméket, ideológiát hordoz és tart fenn. Olyan, mint egy flotta anyahajója, amelynek minden fuvallatra reagálnia kell, hogy előre haladjon, de vigyáznia is kell, nehogy egy vihar felborítsa. Meghan Markle traumájának kitálalása, különböző vélemények szerint megosztó, hangos, vitán felüli, méltatlan, felháborító, jogos, szomorú, időszerű, szánalmas vagy jelentéktelen, mindenképpen több nézőpontot igényel.
A brit királyi családot mindig nagy népszerűség és nyilvánosság övezi. II. Erzsébet uralkodása alatt rengeteget gyorsult a hírközlés és a kommunikáció. Érdekes kérdés, hogy ha ugyanez a szituáció, száz vagy ötven évvel korábban történik, vajon milyen visszhangot kap. Kapna egyáltalán, vagy talán sokkal nagyobb felháborodást keltene?
A királyság léte önmagában egy absztrakció köré épül. Úgy értem valami éteri, misztikus és megfoghatatlan köré. Az uralkodó Istentől kapja státuszát, nem pedig az emberektől, akikkel egyébként muszáj kapcsolatot tartani.
De nehéz pártatlannak maradni egy olyan ügyben, és egy olyan társadalomban, amely a valahova tartozásra épül, de mégis az ellenkezőjéért veri az asztalt. Nehéz a jogorvoslat egy olyan ingerült fröcsögős habzó nyáltengerben, ahol az ítélet maga a vád.
II. Erzsébet persze nem most jött le a falvédőről. A korona és a család lejáratásához nem volt elég egy fel nem vállalt királyi poszt, puccskísérlet vagy magánéleti botrány.

Mindemellett eszemben sincs megkérdőjelezni, hogy Meghan öngyilkos hajlama felszínre tört-e a palotában. Nem kétlem, hogy embert próbáló feladat beilleszkedni egy olyan miliőbe, amelybe születni kell, hogy az ember átlássa, megértse, de legalább elfogadja a működését akkor is, ha neki nem tetszik.
Az sem kérdés, hogy a legnehezebb dolgok egyike feladni a függetlenséget, ha az életünk háromnegyedét így éltük le. De ha a sussexi herceghez megy hozzá az ember, ha a „szomszéd Janihoz”, a házasság az házasság. Nem az a kérdés, hogy elvisznek-e moziba, hanem hogy vállalunk-e valamit, ami túlmutat saját magunkon.
Amit biztosnak tartok ezzel a jelenséggel kapcsolatban, hogy a kultúra az kultúra, Oprah Winfrey amerika egyik legsikeresebb tévés műsorvezetője, a Buckinham-palotát pedig négy fal veszi körbe.

Kővári Piros