Ujvári Zoltán Szilveszter

A televízió képernyőjéről, de a fesztiválok színpadáról is ismerős lehet, az egykori Viva tévé sztárja, aki jelenleg a New Level Empire énekese. Ujvári Zoltán Szilveszter, vagyis Zola, aki tavaly áprilisban töltötte a 40. életévét a Címlapsztori e heti vendége.

Zola, először is csapjunk bele a jelen időben azzal, hogy te így tervezted a negyvenedik életéved?

Nagyon jó a felvetés, mert anno, mikor márciusban ez a helyzet berobbant, akkor pont egy hónapra voltam a születésnapomtól. Akkor még ugyan nem így terveztük, de már viszonylag sejthető volt, hogy ez egy ilyen nagyon szép jubileum lesz, amit kicsit most különlegesen fogunk megünnepelni. Ettől függetlenül tökre meghitten és nagyon jól telt a születésnapom. A feleségemmel tök jól el tudtam így tölteni az időt, az egész április nagyon jól alakult. Kihasználtuk, hogy van egy kis kertünk, és nyilván rengeteg időt töltöttünk a szabadban. Úgyhogy bár nem így terveztük, de hát Isten tervez ember végez…

Nem csak ennek van jubileuma az életedben, hanem annak is, hogy húsz éve zenélsz vagy legalábbis körülbelül húsz éve. Te államigazgatásban diplomáztál, hogy tértél el ennyire ettől és miért nem egy bankban árulod most a hiteleket?

Pont a múltkor poénkodtunk ezen a barátaimmal, hogy lehetnék egy szimpatikus kis község jegyzője, akit meg lehet vesztegelni, mert egyébként szerintem ez egy nagyon jó állás. Kevesen tudják azt rólam, hogy államigazgatási karon végeztem 2002-ben, de utána mentem még tovább mást is tanultam, viszont arra ráhibáztál, hogy dolgoztam bankban. A banki szférában, lízing szektorban dolgoztam majdnem két és fél évet, de rájöttem, hogy nem nekem való. Bevallom neked őszintén, hogy nekem mind az államigazgatási, mind a banki munka az elég száraz volt, és nem tudtam ezt huszon pár évesen megélni, mert ekkor már zenélgettem különböző formációkban, és én azt már akkor nagyon szerettem csinálni. Aztán felmondtam a polgári munkámat, és utána karaoke műsorvezetőként kezdtem el dolgozni, és úgy éreztem, hogy nekem ezt az utat kell járnom, vés azt gondolom, hogy végül jól döntöttem, mert ebből jött a televíziózás később.

Tehát ha jól értelmezem akkor valamiért elmentél az államigazgatás felé, de otthon magadban közben már dalolásztál, és ezt szeretted volna inkább csinálni?

Ez úgy történt, hogy majd 18 évesen leérettségiztem, aztán a szüleim nyilván feltették a nagy kérdést, hogy akkor hova tovább? Én meg ott álltam, hogy fogalmam sincs róla, inkább humán elképzeléseim voltak mert abban voltam erősebb. Az angol nyelv egy nagy kattanásom volt, már akkor ráfüggtem erre. Aztán 19 évesen behívtak a Magyar Honvédség kötelékébe, így kilenc hónapon keresztül sorállományban voltam, és védtük a hazát. Közben pedig voltak ilyen előkészítő, felkészítő angoljaim, angolból kellett volna vizsgáznom, aztán kvázi a leszerelés hónapjában én már Budapestre jártam főiskolára. Minden délután egyenruhában mentem a délutáni óráimra, de soha nem akartam közigazgatásban dolgozni. Magát az iskolát elvégeztem, és megvan a diplomám, de egy percet sem dolgoztam a közigazgatásban. Annak idején úgy láttuk a szüleimmel, hogy ez egy nagyon jó iskola, egy általános és jó tudást ad, és egy ilyen nagyon-nagyon komoly papírral a kezemben már lehet majd valamit kezdeni. Azt hozzá kell tenni, hogy ez ugye a kilencvenes évek végén történt, és akkoriban egész másként működtek a dolgok. Így húsz évvel később, a mai generáció már picit tudatosabban gondolkodik, azt gondolom, hogy akikkel én nap mint nap találkoztam különböző pályaválasztási napokon, azért egészen más elképzeléseik vannak, mint nekünk annak idején. Persze akkor is volt olyan egyed, aki már akkor tudta, hogy na ő ezt szeretné csinálni, de nekem 18 évesen még nem volt egy konkrét elképzelésem arról, hogy mit is szeretnék majd a későbbiekben. Egy dolgot tudtam, hogy a zenélést nem szeretném abbahagyni, mert akkor én már zongoráztam, doboltam, gitároztam és elkezdtem akkoriban dalokat is írni. Tehát azt tudtam, hogy a művészi hajlam az olyan szinten erős bennem, mind a rajzolás, mind a zenélés és nem szerettem volna abbahagyni. Aztán nyilván terelgeti magát az ember, vagy a sors és tudtam, hogy én nem szeretnék nyolc órában egy számítógép előtt ülni. Viszont mindig nagyon tanulós voltam, és végigjártam a szamárlétrát, mert abban nőttem fel, hogy ez szükséges.

A Viva TV előtt már volt egy zenekarod, ennek, hogy jött az ötlete?

Azt '98-ban, az érettségi évében alapítottuk egy nagyon kedves gimnazista osztálytársammal. Alapvetően két gitáros srác voltunk, Moharos Csabi meg én, és csatlakoztunk egy kedves barátunkhoz Keszthelyi Zoltánhoz, akivel egy nagyközségben nőttünk fel. Volt egy ilyen ötletünk 17-18 évesen, hogy járjunk már össze a garázsba gitározni, mert az mennyire jópofa lenne. Aztán az érettségit követő egy hónapban már a saját próbatermünkben zenéltünk és írtuk a dalokat magyar nyelven. Amikor elkezdtünk zenélni a fiúkkal akkor csináltunk egy kvartettet, egy klasszikus beat felállásban. Érdekes, mert ez az angolnyelvűség később jött nekem, de már akkor írtam magyarul dalokat, én voltam a szövegíró. Elkezdtünk garázsban játszani, stúdiózni a kis zsebpénzünkből és megcsináltuk az első felvételeket. Akkoriban még főként analóg technológia volt. Aztán elkezdtünk klubokban játszani, azt hiszem 19-20 éves voltam amikor először léptünk fel közönség előtt úgy, hogy kaptunk érte fizetést. Óriási élményeket gyűjtöttünk anno, meg tapasztalatokat, és ennek a formációnak a különböző permutációi egészen 10 évet éltek meg, tehát olyan 2008 környékén oszlottunk fel sajnos.

Vágytál magára a sztárságra, és ezért jelentkeztél a Viva TV-be műsorvezetőnek?

Épp ellenkezőleg, én nem vágytam a sztárságra, mert mindig egy olyan ember voltam, aki szeretett szerepelni, ez kétségtelen bár kiskoromban még nagyon nem, ez azt hiszem később alakulhatott ki nálam. Szerintem a hangszerek hozták meg ezt a fajta attitűdöt, és én soha nem szerettem volna ezt a sztárságot, sőt a mai napig kerülöm egyébként, meg nem vagyok egy ilyen típusú ember, tehát nem igazán érdekelnek az ilyen dolgok. Engem maga a szakma érdekelt, és amikor elkezdtem például a karaoke-t akkor jöttem rá, hogy ez a színpadi kommunikáció meg ez a rendezvényvonal, az, hogy a kezedben van egy mikrofon és két szám között szórakoztatnod kell az embereket az egy nagyon érdekes, kihívásokkal teli, de ugyanakkor roppant tetszetős dolog. Nagyon sok olyan visszajelzést kaptam 25-26 éves koromban, hogy nekem ehhez van érzékem, és én akkor a karaoke világában Cséti Péter barátom segítségével, aki a No Para Karaoket-t vezeti mai napig, vele dolgoztam és a mai napig hálás vagyok érte, hogy látott bennem fantáziát és megadta nekem a bizalmat, hogy nagyon komoly rendezvényeket rám merjen bízni, mint moderátor. A karaoke egy alapvetően stand up műfaj és nekem volt lehetőségem ebbe belekóstolni és roppant mód élveztem. 25-26 évesen nem láttam ebben fantáziát, de ez valaminek a kezdete volt akkor és miután betöltöttem a 26-ot utána ez őszre odáig fajult, hogy jelentkeztem az akkori Viva Tv-s castingra, a Nagy vívás című műsorba, és 2000 valahányszáz emberből kiválasztottak 20-at, és én ebben benne voltam, és én voltam a legidősebb a mezőnyben. Szóval 26 évesen ott álltam, hogy akkor most megint nyomok az életemben egy restartot, és megint a nulláról kezdek bele valamibe, ami ijesztő is volt, de ugyanakkor pedig volt bennem egy olyan elképzelés, hogy talán ez valaminek az útja, ahhoz, amit igazából szeretnék csinálni.

Emlékszel még, hogy mi volt a casting feladatod?

Rengeteg casting feladat volt, és nekem az archív, az megvan a mai napig. Ami az első, és maradandó élményem, hogy bementünk a Viva Televíziónak a székházába, volt rengeteg ember és mindannyiunknak egy kis szám volt a mellkasán, és be kellett mennünk egy stúdióba, ami egy kék, lefüggönyözött, reflektorokkal teli terem volt. Szemben egy óriási kamera, és hangszórón keresztül beszéltek hozzád, hogy akkor mutatkozz be, honnan jöttél, mi a kedvenc ételed. És ott álltam, hogy elmondtam, hogy ez meg az vagyok, nyilván a sajátos, bár-bár izgulós stílusommal, és visszanézve a felvételt amúgy nem volt olyan rossz, mert tegyük hozzá, hogy most már teljesen másként csinálnám. És azt hiszem, az első feladatom az volt, hogy mivel mondtam, hogy karaoke műsorokat szoktam vezetni, kérték, hogy konfoljak fel egy dalt, én megtettem aztán kiküldtek és eltelt X nap, és felhívtak, hogy akkor jönni kellene ebbe a műsorba, és én azt hittem, hogy még lesznek szűrések, és legalább ilyen 500 emberre számítottam, de csak 19 ember állt ott rajtam kívül, és éreztem, hogy akkor most mi fog következni. Mondták, hogy akkor most ezzel a 20 fővel forgatnak egy műsort egy hónapon keresztül, ez volt a Nagy vívás, és a legvégén csak egy maradhat. Aztán minden héten, szinte minden nap ment a forgatás, jobbnál-jobb, rosszabbnál-rosszabb és nehezebbnél nehezebb missziókkal.

Egy különleges kép: Ákos, Zola, Lukács Laci és Mező Misi

A környezeted mit szólt ehhez? Akkor még nem volt ez a nagy social utálat.

Akkor még 2006-ot írtunk, és a televíziónak olyan ereje volt, hogy egyetlen fiataloknak szóló csatorna volt és egészen más volt a popkultúra. Csak 14 évről beszélgetünk, de minden teljesen más volt. A szűk baráti köröm elképesztően boldog volt és büszkék voltak rám, a szüleimről nem is beszélve. Amennyire komolyabb szakmát szántak nekem, főleg édesapám, mert anyukám mindig azt mondta, hogy azt csináljam, amit szeretek és amiben jól érzem magam, de apám mindig akarta, hogy zenéljek érdekes módon. Ő soha nem játszott hangszeren, de elképesztő érzéke van a beat zenéhez, és én azon nőttem fel, és volt egy ilyesfajta rejtett vágya, hogy majd zenélni fogok, úgyhogy nagyjából ez összejött neki, és nagyon büszkék voltak ők is, és természetesen örültek neki.

De akkoriban ti óriási sztároknak számítottatok, emlékszem olyan plázás, meg utcai forgatásokra, hogy körbeálltak titeket a fiatalok.

Akkoriban, ha valaki a televízióban szerepelt, de egyébként ez a mai napig megvan egy bizonyos régióban, egy bizonyos kultúrkörben és egy bizonyos korosztályban csak ez akkor, ahogy te is mondtad, elképesztő nagyságokban bontakozott ki. Mikor anno megérkeztünk egy Megálló helyszínre, vagy bármilyen műsort vettünk fel, voltak olyanok, hogy a város többi része kiürült, és a főtérre jött mindenki. Nemcsak a gyerekek, a szülők, mindenki odajött. Akkoriban egy városban annak, hogy jön a Viva Tv stábja forgatni, olyan hírértéke volt, mintha mondjuk most az amerikai elnök jönne, és ezt nem viccesen mondom. Konkrétan forgalmat kellett leállítani, hogyha mondjuk valahol el kellett haladnunk. Ez nem mindenhol volt jellemző, de voltak olyan nagyobb vidéki városok, ahol ez elképesztő erővel bírt. Megmondom őszintén, engem ez először meg is ijesztett. Volt benne egy ilyen nagyon-nagyon szívmelengető faktor, hogy az embert mennyire tudják szeretni, úgyhogy nem is ismerik. Gondolj bele, hogy azért az emberről jön egy kép a televízión keresztül, de az nem biztos, hogy tényleg úgy van, mert az csak egy szerep és nem a te teljes lényed. De most gondolj bele abba, hogy az embert feltétel nélkül szerették, és ez egy nagyon jó érzés volt. Ezt nagyon fontos, hogy okosan kellett megélni, mert ez az a pont, amit hogyha az ember rosszul kezel, akkor nagyon el tud szállni. Szerencsére én olyan családban nőttem fel, meg olyan barátaim vannak, akik el is mondták egyébként, hogyha bármi ilyesmit látnának, ők vissza fognak engem rántani, de szerencsés természettel vagyok megáldva, és erre nem került sor. Úgyhogy én 26 évesen megéltem egy olyan dolgot, amit a mai napig becsben tartok és őrzök.

Nagy vívásból lett nagy sírás amikor vége lett a Vivának?

Én inkább szomorú voltam anno, amikor a negyedik évben már azt láttam, hogy ennek nem sok értelme van, és a műsorokat folyamatosan szüntették megfelé. Voltak alapvetően rendszerátalakítások, ugye azt tudni kell, hogy a Viva anno, mikor még német kézben volt, ez átalakult, mert az MTV Networks felvásárolta a különböző globális csatornákat, és köztük volt a Viva, ezért egybeolvadt, és amikor a magyar MTV bejött, akkor nyilván kettészakadtunk, tehát a Viva Televízió maradt a nagyon tinédzser, nagyon rózsaszín, nagyon fiataloknak szóló csatorna, míg az MTV próbált egy ilyen underground felnőtt közönséget megszólítani. Én szerencsére egy olyan korszakban tudtam ott dolgozni, ahol részint nagyon sok műsort forgattunk, nagyon sok jó műsort készítettünk, sok tehetséges arc dolgozott ott, tehát én megéltem a Viva csúcspontját. Utána az utolsó két év volt az, amire azt mondtam, hogy ez már nem az, ami nekem igazából kellene. Plusz én akkor már harmincéves lettem, és akkor azt éreztem, hogy most tényleg kettő műsort forgatunk, a több ilyen átvett külföldi műsor volt, és már nem láttam benne perspektívát, nem láttam benne olyan lehetőséget, amiért én ott akartam maradni. És akkor 31 évesen, 5 év után azt mondtam, hogy akkor figyeljetek ide, én megköszönöm. Én akkor már komolyabban gondolkodtam azon, hogy inkább zenélnék, lehet, hogy önálló műsorokat forgatnék, lehet, hogy függetlenedni szeretnék, hogy önállóan gyártsak műsorokat, más csatornán, ugye ez meg is történt.

Ugorva az időben, megalakult a New Level Empire. Ezzel a névvel és azzal, hogy angolul kezdtetek dalokat készíteni ti nemzetközi platformra készültetek?

Szerintem volt benne egy ilyen kezdeményezőkészség, hogy akkor ez egy ilyen nemzetközi platform is lehetne, bár ezt soha nem mondtuk ki. Szerintem inkább az volt a fő motiváció, hogy ezt a fajta zenét, ezt angol nyelven érdemes megszólaltatni. Aztán persze később rácáfolt a popkultúra, meg a nagyon sok zenekar és a közönség is, hogy mást igényelnek, de alapvetően inkább a fő motivációnk az volt, hogy ezt a fajta popzenét lehet, hogy inkább angol nyelven kellene nyomni. Mert értelemszerűen olyan nemzetközi példák voltak előttünk, akik nyilván angol nyelven tolták ezt a stílust. Még '16-ban, ugye 3 évvel később volt egy ilyen kezdeményezés, amikor a Valahol című dal megjelent, hogy azt még angolul is megcsináljuk, mert nem bíztunk abban, hogy magyarul működni fog, de szerencsére annyira jó szövegíró vagyok, hogy sikerült. Viccelek, de az egy merész húzás volt, hogy akkor ezt a stílust hogyan tudjuk átbillenteni egy teljes angol nyelvű lemez után tényleg magyarra.

A közönség tud már annyira angolul, hogy énekelje veletek angolul egy fesztiválon a dalt?

Azt vettük észre, hogy mondjuk volt a Last One, vagy volt a Son Of The Sun, vagy volt a Hold Your Hands So High, ezeket nagyon szerették az emberek, mind rádiós dal volt, mind a maga útján nagyon szép karriert élt meg, de azt láttuk, hogy azért a koncerten az van, hogy a srác énekli a versszakot aztán nem tudom mit énekel, megint értem, megint nem és vége. Szóval lehet, hogy nem mindenki értette a szöveget, de igazából én sem érteném. Tehát, hogy angol nyelvű dalokat az ember nem azért hallgat, és hiába vagy te penge angolból, vagy hiába végeztél angol szakon, nem azért hallgatsz angolul dalokat, mert ösztönösen lefordítanád, hanem a zenére figyelsz, a hangulatára. Ellentétben, ha magyar nyelvű dal szól, akkor magamból kiindulva nem tudok a beszélgetésre koncentrálni, mert arra kezdek el figyelni, hogy a rádióban a fazon miről énekel. mert arra kezdek el figyelni, hogy a rádióban a fazon mit énekel. A magyar nyelvű dal rögtön szövegcentrikussá teszi a zenét, egy angol nyelvű dalban viszont sokkal több marad az érzelemre fókuszálva, meg arra, hogy milyen hangulatot fog árasztani benned. De rájöttünk, hogy a közönségünknek kell a magyar nyelvű dal, mert mégis csak azt értik, és azt tudják énekelni, és mikor ezt felismertük azért örültem is neki őszintén szólva, mert egy angol nyelvű dalt sokkal könnyebb lenyomni a zenekar torkán, mint egy magyar nyelvű szöveget, és ez tényleg így van.

Ha jól sejtem, akkor nektek A Dal című műsor hozta meg igazán a nagyközönséget, vagy a sikert, akkor még ugye az Eurovízióra ment a casting. Végül mégsem ti jutottatok ki, ez pofont adott?

Nem, sőt, épp ellenkezőleg, mi a döntő előtt úgy éreztük, hogyha ezt most megnyerjük, akkor az nem biztos, hogy nekünk jó lesz a hazai piacon. Ezért mi nagyon örültünk annak, hogy a Kállay-Saunders András tudott minket képviselni külföldön, mert azért egy profi előadó profi dallal, egy baromi jó dallal ment akkor, és szerintem elképesztően profi módon megoldotta ezt a dolgot. Mi annak örültünk, hogy nem mi nyertük, mert így a közönség szemében valahogy mi egy ilyen eltiport hősök lettünk. Picit azt éreztük, hogy a közönség elképesztően szeret minket, nagyon sokat szavaztak ránk, és akkor azt éreztük, hogyha most nem nyerünk, akkor az ország nagyobb százaléka fog velünk szimpatizálni, mintha nyerünk. Ez alapvetően egy emberi pszichológiára épülő okfejtés. Szerintem, hogyha valaki megnyer bármilyen műsort, sokkal nagyobb tábort szakít meg, vagy sokkal nagyobb tábort tesz két párttá. És szerintem azzal, hogy nem nyertünk, maradtunk az a szimpatikus kis brigád, aki jaj, szegények nem nyertek, pedig de jó volt az a dal. Szerintem ebből mi hasznot húztunk akkor, mert nekünk ez sokkal jobb döntés volt így, sokkal jobban jöttünk ki ebből az egész balhéból.

Aki figyelemmel kísérte A Dal című műsorban lévő szerepléseteket, láthatta, hogy volt egy kis összezörrenés, ha jól tudom, a következő évben a zsűrivel?

Igen, 2015-ben mi a Homelights című dallal mentünk, nagyon fontos kiemelni azt, hogy én nem akartam menni a műsorba. A többiek baromira erőltették, hogy menjünk én hiába mondtam, hogy szerintem ez már nem lesz olyan, mint volt, és hát nekem lett végül igazam. Az egyik az volt, hogy én nem éreztem jól magam a műsorban és már nem azt adta nekem, mint az előző évben, a másik pedig, hogy a zsűri teljesen más volt. Volt természetesen aki továbbra is szimpatizált velünk, és a közönségtől is megkaptuk azt a fajta odaadást és szeretetet amit szerettünk volna, de én már nem éreztem jól magam ebben a helyzetben. Nem is a dallal volt egyébként bajom, hanem inkább az egész körítéssel. Aztán pedig ugyan ez egy eléggé személyes ellenszenvbe váltott át, amikor a zsűri egyik tagjával volt egy személyes nézeteltérésünk, ami egyébként nem is fajult addig, hogy mi találkozzunk. Én aztán később ezt megfejtettem mert, volt hozzá elég időm. Nagyon sok dologban igaza volt Pierrotnak, és én az elmúlt hat évben nagyon sok dologra rájöttem ezzel kapcsolatban. Sok barátommal beszélgettem erről, és mind a ketten valahol egy picit hibáztunk ebben a sztoriban. Neki nyilván az a fajta felelősség, az a fajta hangnem egy teljesen más stílust engedett volna meg. Nyilván ő sem tudta ezt jól a helyén kezelni, és én sem kezeltem jól azt a fajta helyzetet. Bár én tényleg meglepődve álltam, de biztos vagyok benne, hogy volt egy olyan mondatom, volt egy olyan kifejezésem, a metakommunikációm volt egy olyan előzmény, ami benne kiváltott valamit, és így csapódott le. Én megmondom őszintén, ezért őt nem hibáztatom, mondom még egyszer, én sokkal megbocsátóbb vagyok úgy általában, ez ilyen természeti dolog, de az okfejtést rövidre zárva valószínűleg, ha most állnék ott már teljesen más lenne az egésznek a kimenetele. De ez is kellett ahhoz, hogy az ember valamit tanuljon önmagából, meg az ilyen műsorokból. Tehát ma már például teljesen másként mennék neki egy ilyen dolognak. Igen, valóban rossz élmény volt, de azt gondolom, hogy minden okkal történik.

És akkor egy kicsit a jövőbe tekintve túlélte a zenekar ezt a járványhelyzetet? Milyen volt otthon lenni, fesztiválok helyett?

Ezt igazából ketté bontanám, mert az egyik része szakmai dolog, a zenekaros rész. Mint minden zenekar, mi is szenvedünk, de valahogy kihúzzuk. Mi még egyébként jobb helyzetben voltunk, de az az igazság, hogy ezt nyilván minden zenekar meg előadó azért idén nagyon keményen élte meg. Azt gondolom, hogy nagyon sokan nem éltek a lehetőségekkel. Van egy olyan szakmai része ennek a dolognak, hogy amikor még nem voltak ennyire szigorú korlátozások, nagyon sokan nem használták ki azt a fajta, akár főlimitet, akár engedményeket, amiket lehetett volna. Nekem például volt egy olyan szerencsés nyaram, hogy nekem se volt koncertem így külön, viszont volt egy akusztikus fellépésem szabadtéren, egy strandon, tehát minden pont annyira jól összeállt, hogy azt úgy meg tudtuk oldani. A másik fele az a szakmai része, hogy nyilván rossz volt, persze csináltunk azért ezt azt, meg stúdióztunk, meg klipet forgattunk, ugye kijött a Majkával közös Újra úton című dalunk, amely egy ilyen karanténkompatibilis dal volt. És nyilván a nyár hivatalos adatait tekintve a nyár legjátszottabb rádiós dala lett, ami elképesztő jó érzés. A másik fele pedig az, hogy az ember önálló individuumként, hogy él meg valamit. Nekem ez a nyár most nagyon kellett, mert 15 éve nem volt nyaram, nem volt hétvégém. Vagy tévéztem, vagy dolgoztam, vagy rendezvényre mentem, vagy koncerteztem, mindig volt valami, és most volt egy olyan nyár, amikor tényleg így kettesben a feleségemmel meg tudtuk ezt élni. Volt mindenre időnk és nekem ez nagyon-nagyon kellett. Én mindig ilyen, a pohár mindig félig tele van fazon vagyok, tehát minden próbálok valami okot látni, valami pozitív üzenetet. Én ebben megtaláltam magam pozitív üzenetét, főleg tavasszal. A nyár megint másról szólt, a nyár megint arról szólt, hogy azért ott összejöttünk a barátokkal, élveztük a jó időt, stb, stb. De tavasszal rá tudtam fókuszálni a kreatív dolgaimra, írtam dalokat, elkezdtem egy csomó dolgot kitalálgatni, hogy mik azok a dolgok, amik érdekelnek még. Ezek túlmutatnak a zenekaron, meg minden más dolgon. És baromi jót tett nekem.

Jelenleg van több zenekarod?

Most jelen pillanatban nincs, ugye a Retro School Band az 2014-2015-ben megszűnt. De a szóló akusztikus projektem mindig átnyúlik valahonnan, amit most már ilyen tizenéve csinálgatok. Amikor én 30 éves lettem, akkor elkezdtem még a televízió alatt és után szóló akusztikus esteket tartani. Én nagyon sok helyen játszottam, aztán elkezdtem dalokat írni, és amikor a zenekar megalakult 2013 őszén, én már akkor kiadtam egy akusztikus dalt, aztán pedig rá két évre, én megjelentettem egy akusztikus lemezt. Ez egy saját dalos, magyar nyelvű lemez, egy olyan projekt, ami nekem egy ilyen fiatalkori vágyam, ugyanis az akusztikus élő zene, az nagyon közel áll hozzám. Én olyan előadókon nőttem fel, akik ugye ezt a vonalat viszik, főleg nemzetközi és külföldi előadókról beszélek. Én minden dalt, amit magamnak írok, vagy akár zenekarnak csinálunk, azt általában azért egy akusztikus gitár segítségével keltem életre. És a mai napig egyébként dolgozom ilyen dalokon, és én azt gondolom, hogy a zenekar mellett ez tökre megfér. A kettő teljesen más stílus, de ez a kettő egymást nem bántja, sőt többen mondták, hogy igazából még erősíti is a projektet. Nyilván az, hogy az ember dalokat ír, és ne mindig magának, ne mindig a fiókba, hanem a közönség számára tegye, azt szerintem folytatni fogom és csinálom, mert remélem, hogy van rá igény.

Domszky László