Sullerné Polgár Márta

Sullerné Polgár Márta, a Fény Felé Alapítvány elnöke

- Immár 22 éve vagy az alapítvány elnöke, a műsor előtt próbáltam belőled felkészülni, de elsősorban az alapítvánnyal kapcsolatban sikerült információkat találnom, rólad kevésbé, de azt tudom, hogy nagyon izgalmas az életutad. Volt-e valami személyes indíttatása annak, hogy ezt az alapítványt létrehoztad?

- Nem én hoztam létre. Én 2000-ben vettem át a Fény Felé Alapítványnak az elnöki tisztségét Dr. Kovács Enikőtől, aki az Egészségügyi Gyermekotthon igazgatója volt, és én akkor ott dolgoztam. Az igazi indíttatás az volt, hogy amikor a világot járva Németországból, Afrikából hazaértünk, akkor én népművelés-könyvtáros diplomával rendelkeztem, és a Biogalban dolgoztam. A Biogal művelődési házát vezettem és a szakszervezeti könyvtárát. Akkor négy évig éltünk családunkkal Algériában, hazajöttünk Debrecenbe, és kiderült, hogy a munkásművelődés megszűnt, és egyszer csak arra kellett rájönnöm, hogy nincs állásom. Akkor kerestem magamnak valami munkát. És teljesen véletlenül kerültem a SOFT Alapítványhoz, ott fölajánlottak nekem egy állást. Addig nem találkoztam fogyatékkal élőkkel, nem is ismertem őket, viszont annyira inspirált, hogy nekem van két egészséges gyerekem, és láttam a Gyerekrehabilitációs Központban azt a nagyon sok nehéz sorsú családot, akik halmozottan fogyatékkal élő gyerekeket nevelnek, ragaszkodnak hozzájuk, odajárnak terápiára, és ez egy nagyon izgalmas feladat volt akkor számomra, hogy belekerültem ebbe a munkakörbe, alkothattam is, létrehoztuk akkor a családsegítőt. A Debreceni Egyetem abban az évben indította az első szociális munkás szakot, illetve utána a szociálpolitikus szakot, negyvenvalahány évesen beiskoláztam magam erre a területre, mi voltunk az első évfolyam, de nem csak a szociálpolitikai diplomámat kaptam meg, hanem gyermek-, ifjúságvédelem illetve nonprofit menedzsment szakot is végeztem.

- Akkor te folyamatosan tanultál, folyamatosan valami új dolgot csináltál, és tevékeny vagy a mai napig, pedig hát elárulhatjuk talán, hogy már 70 fölött vagy. Térjünk viszont még vissza egy kicsit Drezdára és Afrikára, ott mit csináltál, hogyan kerültetek oda?

- Ez is egy kalandos történet. Budapesten a Bolyai Szakközépiskolában végeztem. Az osztályfőnököm Simonffy-Tóth Ernő volt. Én akkor 16-17 évesen fel sem fogtam, hogy egy ekkora kaliberű ember az osztályfőnökünk. A történelemnek ezt a részét nem ismertük. Azt sem, hogy ő vezérkari tiszt volt. De most már tudjuk, hogy büntetésből kellett egy középiskolában tanítson, és ő történelmet, angolt és orosz nyelvet tanított nekem. Meghatározó személyiség volt az életemben, ő nem azt tanította, ami a könyvekben volt, hanem próbálta az agyunkat egy kicsit tágítani. A másik meghatározó tanárom akkor Csinkóné Tóth Gabriella volt, aki viszont magyart és történelmet tanított nekünk, és ő vérbeli debreceni volt. Most a két ember azért érdekes számomra, mert Simonffy tanár úr elhozott bennünket Debrecenbe osztálykirándulásra, és én életemben először, a hatvanas években jártam itt. Akkor nagyon-nagyon szép volt ez a város. Aztán amikor befejeztem a szakközépiskolát, én elektronikai műszerész lettem, és minden tanár be akarta bizonyítani, hogy én tudom a legjobb kalapácsot reszelni, én tudok a legszebben forrasztani. Hát nem tudtam, de nagyon igyekeztem. Amikor végeztünk, Németország és Magyarország között volt egy egyezmény, hogy magyar fiatalok mehettek ki dolgozni Németországba. Én a második csoportba kerültem ki. Na most, aki engem ismer, az mosolyoghat rajtam, mert én három éven keresztül röntgenkészülékeket gyártottam. Viszont arra nagyon jó volt, hogy megtanultam németül, illetve először meg kellett állnom a saját lábamon, mert ott gyakorlatilag kaptunk egy munkahelyet, ehhez fizetést is, és meg kellett tanulni a németeknek a gondolkodását, a kultúráját, a nyelvét, és meg kellett tanulni azt, hogy hogyan tudunk a talpunkon megállni. Ezt a három évet nagyon aktívan éltem meg, nagyon sokat kaptam a várostól, nagyon szeretem, és a mai napig a második szülővárosomnak tekintem Drezdát. És hát itt ismerkedtem meg egy fiúval, aki nagyon szorgalmasan legyeskedett körülöttem, ő kint tanult az egyetemen, de akkor én nem akartam se családot, se gyereket, én akkor még tovább akartam tanulni.

- Ő magyar fiú volt?

- Magyar, miskolci fiú. Ő ott járt a Műszaki Egyetemre. Akkor megint egy nagyon érdekes dolog történt, mert én tovább akartam tanulni, mégpedig germanisztikát, de nem volt bátorságom. Nem volt meg az a családi háttér, aki segített volna. Az én családomban nem volt értelmiségi, viszont az osztályfőnököm azt mondta, hogy miért nem megyek más szakra? Menjek népművelés-könyvtár szakra, mert az való nekem. Én már fiatalként is mindenféle programokat szerveztem, kultúros voltam, akkor ezt úgy hívták, és ő javasolta, hogy iratkozzam be, a debreceni Tanítóképző Főiskolára. Drezdából készültem fel arra, hogy itt felvegyenek a főiskolára, és én is meg voltam lepődve, amikor egyszer csak bumm, jött a papír, hogy felvettek.  Kollégista lettem. Aztán Suller Attila addig legyeskedett a szoknyám körül, míg a végén lett egy gyerekünk. Úgyhogy amikor Anett lányunk kiderült, hogy a pocakomban van, összeházasodtunk. Akkor Attila már Ingolstadtban dolgozott, már végzett az egyetemen. Átmentem levelezőre, de közben kint éltünk Németországban, ahol egy bölcsődében dolgoztam. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy egy év alatt összehoztunk annyi pénzt, hogy tudtunk egy lakást venni Debrecenben, és az utolsó szögig be tudtuk rendezni. Akkor már úton volt Balázs fiúnk is. A főiskolát már úgy fejeztem be, hogy egyik oldalon az egyik gyerek, a másik oldalon a másik gyerek.

- És Afrika a férjed révén következett?

- Utána szép, csendes évek jöttek, férjem állást kapott az Agrártudományi Egyetemen. Meg kellett tanulnunk azt, hogy kicsit más Magyarország, meg más Debrecen, mint Drezda volt. De biztos anyagi hátterünk volt. Volt egy lakásunk, ahol az utolsó szög is a helyén volt, és volt két gyönyörű, egészséges gyermekünk. De a kalandvágyunk az továbbra is megmaradt. Abban az időszakban még három évente mehettünk ki külföldre. Az egy különleges adottság volt, hogy a férjemnek akkor több találmánya volt, vállalkozó volt, három nyelvet tudott. Fölajánlották az UNESCO-n keresztül azt a lehetőséget számára, hogy kimenjen afrikai országokba tanítani, és Algériát ajánlották. Volt két hetünk, hogy összekészüljünk, és kimentünk. Ő tudott franciául, én annyira nem tudtam, a két gyerek semmit. A gyerekek akkor másodikos, harmadikos általános iskolások voltak, tehát egész kicsik. Mondtuk, hogy megyünk. Ott a kaland, ki kell próbálni, maximum, ha nem jön össze hazajövünk.

- És te ott dolgoztál, vagy a gyerekekkel voltál otthon és támogattad a háttérből a férjedet?

- Ehhez ismerni kellett a szocialista Algériát. Mi Kabiliában voltunk Tizi Ouzou-ba, amiről azt kell tudni, hogy amikor kimentünk az első hónapban éppen egy forradalom kellős közepébe kerültünk.
- Mikor volt ez?

- A rendszerváltás előtt négy évvel, '86 szeptemberében kerültünk ki. Amit tudtunk, hogy a francia iskolában másnap felvették a két gyerekünket. Azt mondták, hogy egy berendezett egyetemi szállásunk lesz. Ez tulajdonképpen panellakásokat jelentett, meg húsz darab kulcsot. Azt mondták, hogy amelyik lakás tetszik, az a tietek. Tehát belekerültünk egy olyan szocialista országba, ahol tulajdonképpen soha semmi nem volt biztos. Nem is értettük, hogy miről beszélnek. Ha enni akartunk, meg kellett teremteni. Tudtuk, hogy nagyon veszélyes, mert bele lehet halni abba, ha rossz vizet, vagy rossz kenyeret, vagy rossz bármit eszünk. Alapvető dolog volt az életben maradásunk. Egyik lakás koszosabb, piszkosabb, büdösebb volt, mint a másik. Kiválasztottunk egy földszinti lakást, mert azt mondták nekünk, hogy ott van víz. Azt nem mondták meg, hogy ott viszont patkányok és svábbogarak is vannak…Az első dolog az volt, hogy néztünk egymásra, hogy most vagy hazamegyünk szégyenszemre…

- Vagy túléljük.

- … nem túléljük, átalakítjuk. Az én életemben a túlélés szó nincs benne. Nekem az átalakítás a jelszavam. És akkor elkezdtük szépen, Attila dugót csinált, parafából, a vécét vettük valahol, mert ott tudott feljönni a patkány, dugót tett rá. Fölmentünk a hegyekbe, leandereket hoztunk, kiástuk, az ablakot tele ültettük, és berendeztük a lakásunkat, élhetővé tettük. A gyerekeket, ahogy mondtam, az első perctől felvették a francia iskolába, mert ez egy nemzetközi iskola volt. A szépséghibája az volt, hogy három trimeszter volt, és a költsége az iskolának körülbelül annyiba került, mint amennyi a férjemnek a fizetése volt. Rögtön lettek barátaink a magyarok között is, a németek között is, a franciák között is, megmondták, hogy mit kell hozni. Volt magyar golyóstoll, magyar pezsgő, és abból lehetett a gyerekeknek az iskoláját fizetni.

- Hosszú távon mindenféleképpen előny az, hogyha az ember egy ilyen nemzetközi iskolába jár, vagy egyáltalán világot lát, tehát gondolom, a gyerekeid is prosperáltak ebből, meg hát ti is.

- A szemléletünket változtatta meg. Ha találkozom egy problémával, nem esem kétségbe. Az a probléma azért van, hogy mindenféle tudásomat összeszedjem és meg tudjam oldani. Vagy ha látom, hogy ott egy hegy, akkor kitaláljam azt, hogy ezt a hegyet hogyan lehet onnan elsöpörni. Visszatekintve, a Fény Felé Alapítványban az életem erről szólt, hogy állandóan ott volt egy megoldatlan probléma, amire mások azt mondták, hogy nem lehet megcsinálni. És akkor nekem jön az isteni sugallat, hogy ezt, hogy lehet megoldani. És megvan az erő hozzá, hogy meg is tudjam csinálni. Drezdában ugyanígy kezdődött. Kaptam egy lakást, bekerültem egy teljesen ismeretlen kultúrába, ott minden kollégám németül beszélt. Annyit tudtam mondani, hogy Guten tag. Algéria meg teljesen erről szólt. Három évig volt szerződése a férjemnek, de mi még egy évet ott tudtunk tölteni, mert fölkerültek a gyerekek Algírba, a francia iskolába. Anett ott kapta meg a végzettségét, és úgy került át a debreceni Kossuth Gimnáziumba. Utána simán átsétált a Kossuth Egyetem francia-angol szakára. A fiúnk egy kicsit nehezebb dió volt, mert ő nem tudott magyarul. Ő szintén a kis Kossuthba került, de azért, hogy magyarul megtanuljon. Végül a Tóth Árpád Gimnáziumban végzett, fölvették a Műszaki Egyetemre Pestre, de az apja azt javasolta, hogy ha már tud németül, angolul, franciául, akkor milyen jó lenne neki egy külföldi egyetemen végezni. Elmentek az édesapjával Drezdába, ahová ő is járt. Ez a fájó pontom, hogy ez sajnos túl jól sikerült.

- És ott maradt.

- Balázs megszerezte azóta a második diplomáját környezetvédelmi szakon, és találkozott egy német kislánnyal, aki végül is elnyerte a szívét, és ő gyakorlatilag most a három gyerekével Drezdában él, de élt Münchenben, Heidelbergben, tehát több városban is. Magyar vállalkozása is van, de a fő lába azért Drezdában van. És hát amennyire szeretem Drezdát, annyira nem szeretem, hogy német unokáim vannak.

- De ők magyarul beszélnek?

- Nem tudnak, pláne most ez a Covid, ez azért nagyon kemény volt. Most készülünk menni, most már talán lehet, de sokkal ritkábban látom őket, mint a lányom három pesti gyermekét. Tudnak magyarul, értenek is magyarul, de a német dominál náluk és a német gondolkodás, és ez jobban fáj. Ott én egy kicsit feketebáránynak érzem saját magamat.

- Térjünk akkor át a munkádra, az elmúlt 22 éved munkájára a Fény Felé Alapítványnál. Azért az, hogy az alapítványt létrehozták, egy abszolút úttörő törekvés volt, de hogy lehet elérni, hogy már majdnem 30 éve működik, honnan lett mindehhez energia, pénz? Itt fogyatékossággal élő, autista, mozgássérült emberek, fiatalok élnek. Napközi otthonos rendszer is van, illetve lakóotthonos rendszer is.

- Még nyomdameleg az a könyvünk, amit most sikerült elkészíteni. Fénykapu a címe és az az alcíme, hogy A fogyatékosság 30 éve. Rá kellett jönnöm, hogy öregszem, Barbócz Károlyné, aki valamikor az egészségügyi gyermekotthon gyógypedagógusa és igazgatóhelyettese volt, ő is már keményen 70 fölött van, és sokan kérdezik, meg a fiatal kollégáim, akik a gyerekeim lehetnének, mi történt Magyarországon az elmúlt 30 évben ezen a téren. Ez a könyv azért született, hogy ezt le tudjuk írni, el tudjuk mesélni a dolgozóknak, az ellátottaknak, a szülőknek is, annak a sok-sok egyetemi hallgatónak, akik nálunk töltik, vagy nálunk akarják a szakmai gyakorlatukat tölteni.

^{_{Fotó: https://www.facebook.com/fenyfelekincseslada/photos}}

Akkor vissza az elejére. Becsöppentem a holland-magyar alapítású SOFT (Segítsd, Óvd Fogyatékos Társaidat – a holland betűszó mintájára) Alapítvány munkájába, egy olyan korszakban, amikor azt gondoltuk, hogy itt most mindent meg lehet csinálni, és változtatni lehet, és nekünk ebben feladatunk van. Mielőtt Afrikából hazajöttünk, fölajánlottak Attilának egy egyetemi státusz Kanadában. Nagyon sokan a magyarok közül Kanada felé indultak. Mi akkor azt mondtuk, mi hazajövünk, mert nekünk itt most dolgunk van, hogy átalakítsuk Magyarországon a nagy intézményeket, segítsük a családokat, indítsuk meg a korai fejlesztést fogyatékkal élőknek, kicsit figyeljünk jobban azokra a családokra, akik fogyatékkal élő gyereket nevelnek, építsünk ki egy teljesen új ellátórendszert. Az alapítványos munkám révén eljuthattam Hollandiába, Ausztriába, és megnéztem, hogy ők, hogy csinálják. Ebben az időszakban jöttek be az adományozók, és kapcsolatba kerültek a Fény Felé Alapítvánnyal, támogatták a gyerekotthont. Amikor átkerültem a gyerekotthonba dolgozni, szembesültem azzal, hogy voltak olyan intézmények, még ebben az időszakban is, ahol egy 40-20 négyzetméteres szobában, 12-14 vaságyon éltek fogyatékos fiatalok, köztük nem egy pont olyan idős, mint az én gyerekeim. Akkor én már láttam külföldön, hogy ezt lehet másként is csinálni, és azt éreztem, hogy ezt szét kell robbantani, nem szabad, hogy így maradjon. Eltelt az életemből tizenvalahány év, amíg ott dolgoztam a gyermekotthonban, de nekem ez akkor nem sikerült. Megpróbáltam a gyerekotthon életébe sok-sok változást hozni, sok mindent sikerült elérni, de nem sikerült az, ami tulajdonképpen a célom volt, hogy ezt a nagy intézményt teljesen átalakítsuk. A diplomamunkámat is abból írtam, hogy hogyan lehet egy ilyen nagy, bentlakásos intézményt átalakítani. Fejlesztő központot létrehozni, megfelelő oktatást kialakítani és körülötte kis lakóotthonokban ellátni a lakókat, hogy ne ilyen zsúfoltan, ne ilyen körülmények között éljenek. 

1998-ban Göncz Árpádné a holland kormánytól egy elég nagy támogatást kapott, és ebből, a Fészek Program keretében gyakorlatilag támogattak civil kezdeményezéseket, hogy lakóotthonokat tudjanak létrehozni. Az alapítványunk pályázott. Amikor megkaptuk az első lehetőséget, akkor megvettünk a Böszörményi út 119. szám alatt egy panellakást. Sikerült kihozni hat fiatalt a gyerekotthonból, ők voltak az elsők. Abban a percben, ahogy ez megtörtént, már fenntartók lettünk. Szembesülnünk kellett azzal a felelősséggel, hogy azok a lakók, akik onnan kijöttek, soha többet nem mehettek vissza, hanem ...

- Önálló életet kellett, hogy éljenek.

- Önálló életet olyan emberekkel, akik még életükben nem csináltak ilyen intézményvezetést. Magyarországon 1999-ben, a szociális törvényben nem volt benne a lakóotthon, nekünk is „gondozóház” működési engedélyünk volt. Amikor viszont kijött a törvény, abban benn volt, kell lennie egy 20 négyzetméteres közösségi helyiségnek is. A panellakásban nincs közösségi hely. Akkor megvettük Józsán a kertes házat a Függetlenség út 4. szám alatt, és abban a percben volt kertes ház is, közösségi tér is. Elkezdtünk abban az irányban lépegetni, hogy akkor már nem 6, hanem 12 lakónk legyen. Akkoriban, mint fejlesztőpedagógus, hat órát dolgoztam a gyerekotthonban, és még vagy hatot-tízet a gondozó házban. Volt viszonylag annyi szabadidőm a családom mellett, hogy fel se tűnt...

- Hogy 12 órát dolgozol.

- Visszakapom a lányomtól, hogy ide figyelj anya, te mindig dolgoztál, de ... 

- De hát neked ez már az életed.

- A gyerekeinket próbáltuk önállóságra nevelni. Anett az különösen önálló, már a pocakomban is az volt, amikor kipottyant, ő már önálló volt. Öntudatos, nagyon-nagyon tehetséges, nagyon-nagyon jó csaj, nagyon megáll a talpán. Az ő élete is nagyon tanulságos, meghalt a férje rákban, és egy olyan életciklusban él a három gyerekével, ahol pontosan, ezt a szemléletet képviseli: talpon maradok, és akkor is mindenből a legjobbat ki tudom hozni.

^{_{Fotó: https://www.facebook.com/fenyfelekincseslada/photos}}

- Most mi a helyzet az alapítvánnyal, és neked mi a dolgod? Most hány gyereknek, hány családnak tudtok segíteni?

- 2010-ben betöltöttem a 40 éves munkaviszonyomat. Elmentem nyugdíjba, Rájöttem arra, hogy nagyon szeretem a gyerekotthonban a gyerkőcöket, de ott a felelősség. Ha már egyszer elindultunk az első lakóotthonunkkal, akkor ott nincs megállás. Tehát hálózatot kell létrehozni. A hálózathoz tartozik a foglalkoztatás. Hogyha kihozunk fiatalembereket, 19-20 éves értelmi fogyatékosokat egy panelházba, ha csak ott ülnek a lakásban és egész nap semmit nem csinálnak, akkor sokkal rosszabbat tettem, mintha bent maradnának. Kell hozzá egy életcél, kell hozzá valami olyan tevékenység, ami értelmet ad az életüknek. Ez a foglalkoztatás volt. Voltak közmunkások, voltak a Lovardában kertészek. Aztán 2016-ban bejött a törvénybe a szociális foglalkoztatás, amit most már fejlesztő foglalkoztatásnak hívnak, és akkor a debreceni önkormányzattól kaptunk, a Kishegyesi út 42. szám alatt bérbe egy helyiséget a Cívisházon keresztül, amit a mai napig is használunk, ott alakítottunk ki nekik egy foglalkoztató műhelyet. Reggel fölkeltek, ugyanúgy, mint az egészséges emberek, felöltözködtek, felültek a buszra, elmentek dolgozni, megcsinálták a szőnyegeket, vagy amit kellett, általában kézműves tevékenységünk volt, utána ott megebédeltek, befejezték a munkát, hazamentek és volt fizetésük, amivel gazdálkodni tudtak. Amikor elmentem nyugdíjba, akkor az volt a terv, hogy újabb lakóotthont hozunk létre. Volt az alapítványunknak 2007-ben egy sikertelen pályázata. Az egy kétfordulós pályázat volt, aminek az első fordulóját az alapítványunk megnyerte. Találtunk a Rózsástelep utcán egy 90 százalékban kész házat, amelyet meg tudtunk volna venni, de kellett hozzá műszaki átalakításként a bejárati ajtónál a rámpa, meg az ajtót kellett szélesíteni. Ezért a műszaki osztály engedélye kellett hozzá. Beadtuk, és a szomszédok ezt megtudták. Akkor engem behívott Balázs Ákos, Józsa képviselőjeként egy beszélgetésre a lakókkal. Nagy boldogan elmentem, mondom, végre el tudom mondani, hogy mi fog itt készülni, és akkor száz dühös ember ott a Sodó cukrászdában a fejemre borította, hogy vegyem tudomásul, hogy ők mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy itt ne épüljön lakóotthon, mert veszélyeztetni fogjuk az ő életüket, az ingatlanjuk értéke csökkenni fog, nem fogják merni a gyerekeket, meg az idős embereket kivinni az utcára, ha mi odakerülünk. Nem tudtam csinálni túl sokat... A Függetlenségen akkor már tizenvalahány éve ott éltek a fiatalok, a Függetlenség utca, az a következő utca. Vittek ajándékokat az összes szomszédnak, leírtuk a szakmai programot, mentek bemutatkozni, ismerkedni. Kiengedték rájuk a kutyákat… Megkerestük a sajtót, és rajtuk keresztül elmondani a tiltakozásunkat. Nagyot szólt, de nem lett semmi eredménye. Annyi lett az eredménye végül is, hogy megkaptuk a műszaki osztálytól az építési engedélyt, beadtuk a második fordulóját ennek a pályázatunknak, de elutasított bennünket az akkori pályázó kiíró, azzal az indokkal, hogy a lakóközösség nem befogadó, meg elfogadó.

- A szomszéd utcában pedig ott volt egy másik lakó otthon, és azt a szomszédok elfogadták?

- Soha semmi probléma nem volt. A történet vége az, hogy néhány év múlva a Rózsástelep utcán a műhelyünket vettük meg. Tavaly átadtuk a Deák Ferenc utcán a következő lakóotthonunkat, és soha semmi problémánk nincs a szomszédokkal. Ez azért volt nagy esemény, mert akkor Magyarországon tele voltak az emberek félelemmel a fogyatékkal élő emberektől. Én azt gondolom, hogy mi Józsán elég szépen gyökeret eresztettünk, a józsai közösség befogadott, még fát is ültettünk a sportpályán.

- Szerinted azóta változott az emberek a hozzáállása? Vagy egyáltalán, kicsit nyitottabbak és látják, hogy azért ezek a fiatalemberek vagy fiatal hölgyek, bár értelmi fogyatékosok azért önállóan tudnak élni, önállóan tudnak dolgozni?

- Megint nem szabad elfelejteni azt, hogy Magyarországon még 30 évvel ezelőtt nem volt lehetősége az embereknek fogyatékkal élőkkel találkozni.

- Igen, hát eldugták őket.

- Eldugták, eldugtuk őket. Ha családban volt, akkor szégyellte a család, és ki sem vitte az utcára őket. Tehát egyrészt nem volt az embereknek lehetősége találkozni, másrészt a média sem beszélt róluk. 2010-ben jött egy pályázat, amit kimondottan civil szervezeteknek írtak ki infrastruktúra fejlesztésre. Megpályáztuk, és ebből a pénzből építettük meg a 270 négyzetméteres napközit a Harmat utcán. Ez megint Józsa, két utcával arrébb. 2010. december 10-én megnyílt a napközink. Ma már a józsaiaknak találkozniuk kell a Függetlenség úti fiatalokkal. Nem külön busszal visszük őket, közlekednek. A napközink 32 fővel indult, ma már 56 főre van engedélyünk. Ők családban élnek, tehát bizony közlekednek és józsai közlekedési eszközt vesznek igénybe. Az emberek szépen lassan megszokták a jelenlétüket. Ehhez kellett, hogy Magyarországon a jogszabályok szintjén is változzanak a dolgok.  Megjelentek az új besorolások, a „megváltozott munkaképesség”, a „leszázalékolt”, meg „rokkant”, ezekhez a kategóriákhoz különböző ellátási formák tartoznak. Ez azt is jelentette, hogy 2013-tól Magyarországon civil szervezeteknek is van lehetőségük megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására, hogy akkreditált foglalkoztató legyen. Akkor nekünk már megvolt a fejlesztő foglalkoztatónk a Kishegyesin, foglalkoztatás volt a Harmaton, és logikus lépésként akkreditált foglalkoztató is lettünk. A mai napon már mind a hat telepünk akkreditált foglalkoztató, és összesen 41-42 megváltozott munkaképességű dolgozója van az alapítványunknak.

 - A termékeket, amit a fiatalok, vagy fiatal felnőttek elkészítenek ti értékesítitek is. Ebből fenn lehet tartani az alapítványt, vagy mindig pályázatokra és adományokra szorultok?

- Először is nagyon lényeges az, hogy a szociális intézményeink ugyanúgy, mint az egyház, állami normatívát kap. Az más dolog, hogy kevesebbet, mint az egyház, de kapunk. Ez nem elég, körülbelül a működésnek a 25 százalékát fedezi. Az ellátottjaink személyi térítési díjat fizetnek, amelynek a mértéke a jövedelmüktől függ. Na, ez nem elég. Új fogalom a társadalmi vállalkozás, ez még számomra ismeretlen volt. Azt sem tudtam, hogy mi már régen társadalmi vállalkozók voltunk, hiszen előállítottunk termékeket, illetve, maga a szociális ellátás, amit végzünk, tulajdonképpen az is egy vállalkozás. És mire észbe kaptam, kiderült, hogy a Fény Felé Alapítvány társadalmi vállalkozás. Összesen most 63 dolgozója van az Alapítványnak. Közben az elmúlt évben megépült a Deák Ferenc utcán az új támogatott lakhatásunk, tehát már két bentlakásos házunk van, egy napközink, hat akkreditált foglalkoztatónk és két fejlesztő foglalkoztatónk. És azt még nem is nem mondtam, hogy 2014-ben, a Csók utcán épült egy társasház, és ennek a társasháznak az aljában tudtunk egy Kreatív Stúdió nevű ajándékboltot építeni, megvásárolni, tehát ez a mi tulajdonunkban van. Lehet adományt hozzátenni, nekünk is nagyon fontos, hogy rendszeres adományozóink vannak, de ez nem elég. Lehet 1%-ot gyűjteni, de az sem elég. Ahhoz, hogy mi piacképes termékeket tudjunk előállítani, kellettek az egészségkárosodott varrónők. A mi kis termékeink az elmúlt évben tiszta bevételként 10 millió forintot hoztak az alapítványnak. Ez egy nagyvállalkozóból épp csak egy mosolyt vált ki, de mi nem nagyvállalkozók vagyunk. Mi ezáltal munkahelyet teremtünk, a foglalkoztatáshoz is kapunk állami támogatást. Fizetést tudunk adni 63 emberünknek különböző mértékben, attól függ, hogy mennyit tud teljesíteni, milyen a munkája, éppen milyen feladatot végez el. Nagyon sok bérmunkánk van, most éppen füzetborítót csinálunk, vagy kis papírvirágokat. Most már egyre több vállalkozó keres meg bennünket és hoz bérmunkát a fiataloknak, és a varrónőknek a munkáját pedig kiegészítjük a fogyatékkal élőknek a munkájával. Tömőanyagot készítenek, darabolnak, árulunk, elég sokszor láthatnak bennünket az Auchan áruházban.

^{_{Fotó: https://fenyfele.hu/project/ajandekbolt-2020-majus/}}

- A hétköznapjaid hogyan telnek? Mennyit vagy ott? Vagy minden napodat, energiádat azért erre fordítod?

- Továbbra is napi 10-12 órát ott vagyok, ott kell lennem. Nagyon sok fiatal kollégát vettem föl, tehát a házaimat most már a következő generáció vezeti. Egyre nagyobb önállóságuk van, de én még bírom energiával. Ott vagyok, kivéve, ha jön a behívóm, amit a gyerekeim küldenek.

- Az unokákra vigyázás.

- Igen. Ez a hét különleges volt, mert most három behívót is kaptam. A lányom beiskolázta magát egy képzésre, és ahhoz, hogy ezt nyugodtan meg tudja tenni, szüksége van rám. A képzés hétvégén történik, vagy családállítást tanít. Hát akkor szól, és anya fölül a vonatra, hiszen ingyen utazik...

Ugyanez érvényes a fiamékra, hogyha szükség van, vagy ha nincs szükség, akkor meg azt mondom, hogy megyek, mert látni akarom őket. Ha a családomról van szó, akkor mindent félre kell tenni. De a férjem szokta azt mondani, hogy csak egyszer látná már, hogy az agyamban nem az alapítvány van benne. Én azt mondom, hogy ameddig egészségem bírja, és ameddig tulajdonképpen a sorsom oly szerencsés, hogy nem az a problémám, hogy most az orvos kezel, vagy most éppen a gyógyíthatatlan betegségemet mikor műtik, és a családomra is viszonylag az jellemző, hogy önállóak, jól vannak, egészségesek, anyagi problémáik viszonylag nincsenek, nekem sincs. És azt hiszem, hogy ez adja az embernek az erőt. Még a férjemtől sem váltam el. Azt szoktam mondani, hogy ugye azért mi most már elég régóta együtt vagyunk, és ő ezt tolerálta. Én is akkor, amikor ő annyit dolgozott, mint hat másik ember, most fordítva van, most ő éli a nyugdíjas életét, és állandóan képzi magát, és új dimenziókat keres az életében, és nekem még mindig van arra lehetőségem, hogy olyat csináljak, aminek értelme van. Tehát amit meg akartam eddig valósítani, tulajdonképpen az alapítványon keresztül meg tudtam csinálni.

- Én meg annak nagyon örülök, hogy be tudok mutatni olyan embereket, akár téged, akár a férjedet is, akik nyugdíjasként 70 fölött is aktívak, egészségesek, vannak céljaik, és tevékenyen csinálják azt, amit szeretnének, vagy amit éreznek a szívükben, hogy igen, ez az ő dolguk az életben.

- Mi sokat szoktunk otthon Attilával erről beszélni, és ő azt vallja, hogy az ember nagyon sokat tehet az élete alakulásáról. Ha van egy pozitív erő benned, és nem úgy kelsz fel, hogy semmi értelme nincs az életednek, hanem célod van, és mentálisan a problémádat meg tudod oldani, akkor a betegség is elkerül. Nagyon sok betegség azért van, mert az embereknek nincs ereje, ez a Covid megjelenésekor tökéletesen látható volt. Leszívta az erőt az, hogy én most félek, hogy rettegek, és utána, mint a dominó, valóban meg is betegszek. Mi a Covidon is úgy mentünk keresztül. Az Alapítvány egy órára sem zárt be. Mert én azt mondtam, hogy ezt a problémát meg kell oldani. Ha mentálisan erős vagy, saját magadat mentálisan karban tudod tartani, életcélod van, akkor az egészségi állapotod is sokkal jobb.