Gubik Petra

Gubik Petra színésznő, a Sztárban sztár című televíziós műsor első női győztese, a Debreceni Egyetem egykori hallgatója.

Milyen régre nyúlnak vissza a zenei tanulmányaid?

Én Kisvárdán születtem, és ott is jártam óvodába és zeneiskolába, de Ajakon lakunk, a mai napig oda megyek haza. Szüleim és a nagymamámék is ott élnek, úgyhogy úgy szoktam megfogalmazni, hogy ajaki lány vagyok. Kisvárdán jártam a Bessenyei György Gimnáziumba, és ott jártam 8 évet a Weiner Leó Zeneiskolába, ahol zongorázni tanultam, és nyilván emellett szolfézst. A gimnáziumban pedig lehetőségem adódott a Muzsika Zeneiskolán keretein belül magánénekre járni. Ott kezdtem el foglalkozni a hangom képezésével, ez körülbelül 15-16 éves koromban kezdődött. Addig különösebben nem is foglalkoztatott az éneklés, inkább a prózamondás, a szavalás, eközben mindig énekkaros voltam, de nem gondolkodtam abban, hogy komolyabban megtanuljak énekelni. Aztán a gimnáziumban elmentem az egyik nagyon kedves barátnőm hangképzés vizsgájára, és ott hallottam életemben először testközelben olyan embert, akit én ismerek, mikrofonba és zenei alappal énekelni, és csengő-bongó hangja volt. Az nekem egy nagyon meghatározó élmény volt. Emlékszem, hogy azt mondtam magamban, hogy ilyet én is akarok, én is meg szeretnék tanulni így énekelni. Így indult el ez az egész, aztán pedig bekerültem a Doktorok Színtársulatba, ami szintén Kisvárdán működött, és ott indult a színházi karrierem. Ekkor 17 éves voltam. Szerintem ott fertőződtem meg. Később átkerültem Debrecenbe, a Debreceni Egyetemre, a Bölcsészettudomány Kar néprajz-muzeológia szakára. Ezt el is végeztem, de közben felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, de nem nyertem felvételt, ezért elkerültem Békéscsabára, a Jókai Színházba. Az egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan Békéscsabán is elvégeztem a Színi Stúdiót a színházban. Az első kőszínházi nagy szerepemet 19 éves koromban kaptam, akkor társulati tag is lettem. Egy nagyon-nagyon csudajó kis csapatba kerültem Békéscsabán, nagyon jó színész kollégákkal, tényleg igazi társulati élet volt ott, társulati hangulat. Lediplomáztam Debrecenben, és utána kerültem Budapestre. Az első nagy szerepet 2013-ban kaptam, a szegedi Dóm téren, a Budapesti Operettszínház előadásában a Margaret Mitchell nagysikerű lányregényét, az Elfújta a szelet vittük színre, és ennek a főszerepét, Scarlett O'Harat alakítottam. Ekkor indult el a budapesti színészi karrierem, és ez azóta is bővelkedik, úgy érzem, amiért nagyon hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

Kislányként szerettél szerepelni család vagy a barátnők előtt?

Ez nagyon érdekes dolog, mert hogyha kérte a család, akkor azt mondtam, hogy hát nem. Mindig megkaptam, hogy akkor hogy akarsz majd színész lenni. Mondtam erre, hogy ezt majd én tudom. Amikor arra került a sor, hogy akár egy rendezvényen, vagy bárhová ki kellett állnom, és el kellett mondanom egy szép köszöntő verset, vagy egy prózát, vagy bármit, egy népmesét, akkor én arra nagyon-nagyon sokat készültem, és nagyon is élveztem. Versenyekre is jártam. Voltak ezek a Ki mit tudok, meg szépkiejtési verseny, prózamondó verseny. Ezeket nagyon szerettem, de valahogy éreztem, hogy én ezeket egyben gondolnám. Kicsit kevésnek éreztem azt, hogy csak beszéljek, szerettem volna el is játszani. Anyukámék nagyon muzikális emberek, valahogy onnan jött az, hogy mikor ment a televízióban olyan színházi közvetítés, vagy olyan régi magyar film, amiben olyan nagy színészek játszottak, mint Karády, Jávor Pál, vagy Törőcsik Mari, vagy Bodrogi, vagy a Psota Irén, aki az egyik nagy kedvencem volt, akkor mindig mondták, hogy gyere, gyere csak Petuka, ezt neked nézni kell, látni kell. Így neveltek minket, hogy ezeket tudni kell, hogy kik ők, tudni kell, hogy mit alkottak. Nekem az nagyon tetszett. Mindig odakuporodtam a kanapéra, és nagyon érdeklődve néztem ezeket a közvetítéseket. Mindig elképzeltem, hogy milyen lenne, hogyha én is ott állhatnék egyszer, én is színész lehetnék. Ez egy dédelgetett gyerekkori álom, ami tulajdonképpen valóra vált.

Ki mondta neked először, hogy szépen tudsz énekelni?

Anyukám és apukám először nem is tudta, hogy járok hangképzésre. Úgy történt, hogy megvolt az első vizsga a gimnáziumban, keresztanyám pedig ott tanított, és eljött megnézni, hogy mit alkot a keresztlánya. Anyukámék nem is tudtak eljönni, mert dolgoztak. Másnap mondta keresztanyám édesanyámnak, hogy te tudod, hogy Petuka meg mit csinál, hogy így énekel? Kérdezte, hogy énekel, és mit énekelt? Mondta, hogy nagyon jól. A következő év végi vizsgára már anyáék is eljöttek. Ez kultusszá volt, minden előadásomra eljönnek, ha tehetik. Mindig utamon kísérnek, támogatnak, úgyhogy rájuk mindig számíthatok.

Iskolás lányként városról városra jártál. Hamar fel kellett nőnöd és megállni a saját lábadon?

Az első nagy dózis az volt, amikor 19 évesen egy sporttáskával, meg egy gurulós bőrönddel anyukámék felraktak Ajakon a vonatra. Előtte nem utaztam egyedül ilyen úton, hiszen ez nem annyi volt, hogy felszállsz és Budapesten leszállsz. Eljutni Békéscsabára nem olyan egyszerű. Elvisz Nyíregyházáig a személyvonat, ott leszállsz, átszállsz egy Intercityre, és akkor az elvisz Szolnokig, Szolnokon megint átszállsz, és akkor jön majd egy olyan Intercity vonat, ami elvisz Marosvásárhely felé, Békéscsaba felé, és akkor ott leszállsz. Elég szövevényes út volt akkor is. Emlékszem, hogy egy sporttáskával és egy bőrönddel elindultam, és meg volt nekem mondva, hogy mikor kell, hol lennem, mit kell elérnem, milyen átszállást. Azt hiszem, elsőre sikerült az összes csatlakozást elérnem, de mivel ezeket az útvonalakat nagyon sokszor megtettem, minden volt. Volt dekkolás a szolnoki állomáson, volt hajnali dekkolás, éjszakai, nem mindig volt leányálom. Tényleg volt olyan, amikor teljesen halálfélelmem volt. Egyszer levágtam a könyveimet az egyik padra, és hívtam apukámat, nem mintha, ő tudott volna segíteni nekem, de felhívtam, hogy kiadjam magamból a feszültségeket, hogy én a tél közepén itt ragadtam Szolnokon. Valami vizsgáról jöttem Debrecenből, és mindig sietni kellett. Mindig időhöz voltam kötve, a színházban is. Mindig, mindenhol próbáltam 100 százalékot nyújtani és helytállni, hogy mindenki azt érezze, hogy amit csinálok, az nagyon fontos, mert nekem minden fontos volt, csak nem volt olyan egyszerű. Nagyon sokat ingáztam, és ennek az lett a hozadéka, hogy minden pénzemet félretettem. Volt amikor tényleg órákat ültem a vonaton, mert felsővezeték-szakadás volt valahol, és már előadásom lett volna 7 órától, az ügyelő értem jött autóval. Megfogadtam, hogyha összegyűlik annyi pénzem, akkor veszek egy kis autót, ez elég hamar össze is jött. Akkor elindult még a fekete leves, utána indult csak az élet igazán. Mindenfelé egyedül mentem kocsival, akkor tanultam meg forgalomban közlekedni, ott szereztem rutint.

Mi volt az irány a zenében?

Nagyon meghatározó volt az életemben az a pár év, amit a Doktorok Színtársulatban tölthettem, mert ott Miklós Tibor és Nagy Anikó nagyon sokat foglalkozott velünk, és nagyon sok komoly színész származott el onnan, például Nagy Lóri, vagy Nagy Sanyi. Olyan emberek, akik tényleg nagy tehetségek voltak. Nagy Anikó és a Miklós Tibor zenés darabokban rendezett minket. Azt láttam, hogy milyen csodálatos dolog az, hogy a zene, a próza és a színjátszás eggyé tud válni. Ezek együttes energiájából kerekedik egy csodálatos előadás, amit a nézők csillogó szemekkel néztek. Úgy gondoltam ekkor, hogy megpróbálkoznék a zenés színjátszással, mert nekem ez nagyon fontos. Szerintem a zene elengedhetetlen része a színházművészetnek. Hogyha nem is énekelsz, de megfigyeled, hogy minden darabban van zenei betét, ami valamit sejtet, valamilyen hangulatot hoz be, vagy valamit kiegészít. Engem nagyon érdekelt, hogy hogy lehet felépíteni azt, amikor már nem tudod hová fokozni a hangulatot, zenei vizekre evezel, és átviszed a zenébe az érzelmeket. Szerintem ez egy nem egyszerű dolog, nagyon sok embernek beletörik a bicskája. Meg lehet csinálni valahogy, de nem mindegy, hogy hogy. Békéscsabán bérletes előadások vannak, tehát ott mindent kell játszani. Gyerekdaraboktól kezdve, kis stúdiószínpadon az Antigonéig, de még opera átiratot is, Mozart után szabadon Varázsfuvola gyerekdarabot, aztán Steinbecktől kezdve Brechtig, tényleg mindent, de én ezt nagyon-nagyon élveztem. Azt is éreztem, hogy ettől függetlenül nem Békéscsaba a végállomásom. Ne áltassuk magukat, az ember vágyik az elismerésre, és ez a szakma nagyon Budapest centrikus. Szerettem volna kipróbálni magam a fővárosban. Jártam is castingokra, és akkor pont úgy akadt, hogy az Operettszínháznak az egyik nyílt castingján három forduló után ott találtam magamat a nagyszínpadon. Ekkor azt mondták nekem, hogy az Elfújta a szélben a Scarlett O'Harat megcsinálhatom a szegedi Dóm téren, ami egy óriási feladat volt, 4500-5000 ember játszani egy kitüntetés volt nekem, és ezzel léptem be az Operettszínház kapuján. Ez meghatározó volt, mert utána egyik szerepet kaptam a másik után, jöttek prózai felkérések is, játszottam a Pinceszínházban, az Átriumban, játszottam a Játékszínben, a Belvárosi Színházban, a József Attila Színházban, a Madách Színházban. Tényleg nagyon sok szép szerepet tudhatok a hátam mögött, és remélem, hogy még sok szép szerep vár is rám.