Komlódi Judit

A VÁRADI című műsorban Komlódi Judit képzőművésszel, animáció- és mozgókép szakos tanárral beszélgettünk. A témák között a gyerekek és az alkotás kapcsolatának mibenléte, valamint a mesterséges intelligencia művészetre gyakorolt hatása is felmerült.

Vannak alaptulajdonságaink, melyek gyerekként meghatároznak minket, például, hogy szeretünk rajzolni. De felnőtt korunkra sok esetben elvesznek ezek a készségek. Szerinted mi áll a jelenség hátterében?

A gyerekek ösztönösen azt rajzolják vagy festik, ami bennük van. Ahogy felnövünk, egyre több elvárást támasztunk magunkkal szemben és elkezdjük másokéhoz hasonlítgatni a rajzainkat, illetve egyre realistábban szeretnénk ábrázolni, ami nem mindig jön össze. Ez a sikertelenség vezet oda, hogy sokan eltávolodnak a kreatív pályáktól. Én idősebb diákokat tanítok, és többen úgy érkeznek hozzánk, hogy előtte teljesen más beállítottságú – például műszaki – iskolában tanultak, s csak később kanyarodtak vissza a művészethez. Egyik diákom elkezdte a jogi egyetemet, otthagyta, majd nagyon jó videóművész lett belőle, amihez ugyanúgy fontos a kreatív gondolkodás.

Hogyan lehetne mégis megőrizni ezt a művészethez kötődő ösztönös kapcsolatot?

Talán nem is kellene osztályozni az egyes munkákat, illetve több lehetőségre lenne szükség, hogy a gyerekek kiélhessék az alkotóképességüket. Ha az órákon lazább légkörben, együtt alkotnánk és több technikát is kipróbálhatnának, azzal sikerélményt szerezhetnének. Valószínűleg ettől sem lenne több képzőművész, de a kreativitás sok emberben megmaradna és nem az elvárások, hanem maga az alkotás lenne a középpontban. Ez nem csak a rajzolást jelenti, lehet például egy film is. Mindig ott van náluk az okostelefon és mi biztatjuk is őket, hogy használják, mert nagyon jó videókat lehet vele készíteni. Persze nem azt szeretném hangsúlyozni, hogy a gyerekek minél többet üljenek a gép előtt! Hanem, ha már úgysem tilthatjuk meg nekik, akkor inkább az alkotás eszközét lássák benne.

Milyen konkrét feladatokat szoktatok adni a diákoknak a filmezéssel kapcsolatban?

Mivel egy érettségi utáni képzésben tanítunk animáció- és mozgóképszakon, igyekszünk nekik olyan projekteket kitalálni, ami megmozgatja a fantáziájukat. Volt olyan videós munkájuk, ahol valamilyen szerepbe kellett képzelni magukat és erről készítettek rövidfilmet. Vagy szabadon választott, aktuális, társadalomkritikai célzatú szituációkat forgattak le: egy nehezebb sorsú családról vagy ellentétes személyiségek viszonyáról is születtek munkák.

Huszonéveseket tanítasz. Náluk is tapasztalod, hogy gyerekkorukban bátran lerajzoltak bármit, de fiatal felnőttként már gátak vannak bennük?

Már régóta tanítok itt és sok tehetséges tanuló pályafutását kísértem végig. Korábban festő szakon is oktattam és szomorú volt látni, hogy egy-egy jó képességű diák elérve a 18-19 éves kort, végül mégsem ezt az irányt választotta. De vannak pozitív példák is, hisz volt olyan, aki a nulláról indult, bármiféle rajztudás nélkül érkezett, mégis sikerült elvégeznie a Medgyessy után még egy komoly egyetemi szakot is. Az animáción már több a felszabadultan gondolkodó diák és ebben az értelemben viszont bátrak, mert itt elsősorban nem rajztudásra, sokkal inkább jó elvonatkoztató-képességre van szükségük.

Alapvetően mindenki fogékony a kultúra iránt, de ez valamikor szintén kivész belőlünk, ezért például Debrecenben kb. ugyanazok az emberek járnak kiállításra és sajnos alig látunk fiatalokat. Ennek mi lehet az oka és hogyan lehetne változtatni rajta?

Ez sajnos tényleg így van, és mi azzal próbálunk tenni érte, hogy a diákokat többször is visszük kiállításokra a városban. Szerintem sokkal visszább kell mennünk korban, hogy változtassunk ezen: már a kisgyerekeket sem feltétlenül azzal kellene érzékenyíteni a művészet iránt, hogy elcipeljük őket a múzeumba. Sokkal célravezetőbb az a kezdeményezés, hogy a kiállításokat interaktív elemekkel teszik akár szó szerint megfoghatóvá.

Az alapvetően távolságtartó múzeumi hozzáálláson kell változtatni, mert a gyerekeket nagyon érdekelné, de ők ki akarják próbálni, meg akarják fogni vagy rá akarnak mászni.

A finnek és svédek úttörői ennek: ők egyfajta megfogható művészetet hoznak létre, így a kicsik használhatják a kiállítási darabokat. Egy másik lehetséges mód, hogy a művészetet ki kell hozni az emberek közé. Többször vettem részt olyan akciókban, ahol utcán kellett dolgozni, például mi festettük le a Kazinczy iskola falát. Ilyenkor az utca emberével közvetlenül találkoztunk, sőt odajöttek és ők is ki akarták próbálni. Tehát ezzel is sokkal jobban meg lehet szólítani bárkit.

Talán kijelenthetjük, hogy a festészet ugyanúgy magas polcon van, mint az opera. Hogyan lehet mégis közel hozni a művészetet a legfiatalabbakhoz?

Ez egy nagyon sarkalatos probléma. Ahogy már említettem kicsiket nem tanítok, de időnként workshopok keretében mégis találkozok egészen apróságokkal, ovis, kisiskolás gyerekekkel. Imádnivaló korosztály, mert rögtön visszajelzést adnak, nagyon dinamikusak és érdeklődők, szó szerint csüngnek a művészeten. Igyekeztem mindig olyan technikákat vinni nekik, amiben rögtön van sikerélményük, mert nincs arra idő, hogy egy témát hosszan körbejárjunk. Ha szabadon engedem őket és megkötések nélkül keverhetik a festékeket, abból persze mindig egy kisebb káosz lesz, de azért lehet irányítani. Ezek általában művelődési házakban zajlottak, és már előre tudták, hogy ha én jövök, akkor ott mindent le kell fóliázni, mert a gyerekek meg fognak „vadulni”. Volt olyan, hogy stencileztünk, ami azt jelenti, hogy egy kivágott felületen fújsz keresztül festéket vagy hengerezel. Ebből kialakult egy hirtelen testfestés akció és a gyerekek saját magukat festették be. Bár én mutattam meg nekik előtte, hogy milyen szépen átjött a minta a kezemre. Viszont mindenki örömmel ment haza, és szerintem erre a szabadságra lenne szükség – annyira jó volt nézni a boldog arcukat.

Inspirálta valaki a munkáidat?

Nekem egy picit másképp indult a pályám, előzetesen nem ismertem festőművészeket. Viszont az egyetemen többek munkáit is megszerettem: Andy Warholt és a pop-art kultúrát, Jean Michel Basquiatot, Dalít vagy René Magritte festményeit. Azóta, hogy kortárs művészettörténetet is tanítok, érdekes történeteket is megtudtam róluk, sajnos sokukkal az abszint vagy drog végzett, és csak kevésnek lett „normális” élete és családja. Megmondom őszintén bizonytalan is voltam az elején, hogy vajon akkor leszek jó művész, ha belemegyek ezekbe a dolgokba? Ezért szabályokat állítottam fel, hogy mégis tartani fogom magamat. Ehhez képest érdekes, hogy apukám mindig vitt minket rock-koncertekre és nálunk nem a könnyű popkulturális dalok mentek, hanem heavy metal és a Rolling Stones. Az ember simán meríthet a zene vagy a filmek világából is, főleg a sci-fi-k voltak rám nagy hatással, de szeretem Jean-Pierre Jeunet, Wes Anderson és Christopher Nolan filmjeit is.

Ez ad egy kis magyarázatot a képeidre. Tudnál néhány gondolatot mondani róluk?

Általánosságban szerintem az a jó alkotás, ami elindít az emberben egy gondolatot, amit nem feltétlen tud megfogalmazni, de mégis megfogja. Ezért szeretem hallani, hogy mások mit mondanak róluk, mert a saját képeimről mindig olyan furcsa beszélni.

Több korszakom volt, de jelenleg a kapszula babák állnak a középpontban, akik egyébként „kijöttek” térbe is, amikor itt, Debrecenben volt egy kiállításom pár évvel ezelőtt Intim Galaxis néven. Ők férfi energiát képviselő űrutazók. Ez egyfajta belső utazást jelent, hiszen ide születünk a Földre, mindenféle generációs dolgokat cipelünk magunkkal és be kell járnunk egy utat.

Ezalatt vagy észrevesszük a jeleket, hogy mi felé tartunk vagy egyszerűen elmegyünk mellettük. Nekem nagyon fontos, hogy mit hoztam örökségként a nagyszüleimtől, szüleimtől és ez mindig meghatározó volt a művészetemben is. Ugyanakkor utólag visszanézve a képeket sokszor rácsodálkozok, hogy ezt vagy ezt miért is festettem oda. Nyilván az adott pillanat szüleményei, ezért nehéz megmagyarázni ezeket a „bevillanásokat”.

Hogyan alkotsz? Van erre konkrét időbeosztásod?

Nem vagyok az a mindennap alkotó típus, aki mondjuk minden délelőtt ezt csinálja. Valószínűleg akkor se lennék, ha megtehetném és nem lenne egy „polgári” munkahelyem. Amikor eszembe jut valami, legtöbbször skicceket, vagyis vázlatszerű rajzokat készítek róluk így gondolatok és ötletek megmaradnak, ami alapján később el tudom kezdeni magát a képet. Ha nagyon belelendülök, olyankor nehéz belőle kiszállnom, de időnként muszáj, sőt a szünetek azért jók, mert mindig kicsit meg tudok újulni, így a festés sem válik monoton mechanizmussá. Az olyan típusú művésznél működhet az időbeosztás-jellegű alkotás, aki például tájképeket fest és kevésbé a belső érzésekre támaszkodik. Ahol viszont mindez érzelmi alapú, és más dolgok is befolyásolnak, ez nem működik. Simán van olyan hetem, hogy abszolút felé és nézek, mert mással foglalkozok.

A képzőművészettel kapcsolatban volt az első veszélyérzet, hogy a mesterséges intelligencia majd tulajdonképpen helyettünk fog festeni, amire már vannak példák is. Erről te mit gondolsz?

Szerintem is megvan a veszélye, bár kíváncsiságból kipróbáltam az egyik legegyszerűbben elérhetőt. Kulcsszavak beírása után alkotott képet, de ezek nagyon mások lettek, mint ahogyan elképzeltem őket. Nem is használtam fel egyik képet sem, pedig az elején úgy tűnt, hogy segíthet a kompozíció-alkotásában. Főleg az olyan művészeti területeken lehet hasznos, ahol például játékkarakterekhez készítenek háttereket és cél a realista ábrázolás. Az animáció esetében pedig talán csökkentheti a költségeket, de az egyik legjobb részét, a kísérletezés-jelleget nem tudja pótolni.

Ha már a mesterséges intelligenciánál tartunk, a diákok szokták használni a videós munkák során? Ők hogy viszonyulnak ehhez?

Az az érdekes, hogy a technikai fejlődés folyamatos, ehhez képest diákok – persze a csoport összetételétől is függ, de – néha nagyon nehézkesen használják az új lehetőségeket. Azt hinnénk, hogy ők, a „digitális bennszülöttek” teljes függésben vannak a technikától, és mégsem. Ez valószínűleg onnan ered, hogy az informatika órákon kevés programhasználatot – gondolok itt grafikai vagy videóvágó programokra – tanulnak, így csak későn kezdenek el vele foglalkozni. Ezek egyébként játszi könnyedséggel elsajátíthatók, akár autodidakta módon is. Mi ezért szoktuk nekik hangsúlyozni, hogy legyenek nyitottak, mert a mai világban ez nagyon fontos.

Milyen viszonyban vagy a diákjaiddal? Nagyon úgy tűnik, hogy közvetlen kapcsolatot ápolsz velük.

Azért szeretek ebben a korosztályban tanítani, mert kritikusak és van véleményük a világról. Ez engem is frissen tart, mindig naprakésznek és hitelesnek kell lennem. Nálunk elég laza és családias a légkör, mivel a gimnázium egyik kihelyezett műhelyében tevékenykedünk, így a mester-diák kapcsolat is sokkal közvetlenebb. Mivel bármikor tudnak tőlünk kérdezni, mi is többet tudunk nekik segíteni az adott munkában, ezért ezt jó módszernek tartom a kreatív tantárgyak tanítására. De ugyanúgy én is nyitott vagyok rájuk: sok mindent általuk ismertem meg, például több magyar alternatív együttest is. Valamikor persze ez az óra rovására megy, mert elkalandozunk, de ezt is értékes tudásnak gondolom.

Egy bábcsoportnál is dolgozol. Az Ort-Iki-nél milyen funkciót töltesz be?

Dió Zolival már régóta dolgozunk együtt. Többféle munkám is szokott lenni, de leginkább a látványtervezési részbe kapcsolódok be: bábokat festek vagy akár faragok, illetve a díszlet elemeit készítem. Zoli mindig nagyon kreatívan közelíti meg a dolgokat: ő rakja le az alapokat, hogy mi az elképzelése rendezőként, utána összeülünk és megbeszéljük, majd én lerajzolom, és valahogy mindig olyan lesz, ahogy elképzelte. Szóval nagyon jó tudunk együtt dolgozni, eléggé össze vagyunk hangolódva. A bábcsoporttal egyébként mostanában többször is jártunk külföldön, Temesváron, Nagyszebenben és Nagyváradon is voltak előadások.

Mikor várható a következő kiállításod?

Tagja vagyok a Hadron Művészeti Egyesületnek, mellyel nemrég Pesten volt egy csoportos kiállításunk és tavaly Lengyelországban is voltunk. Idén nagyobb terveink vannak, ha minden igaz Rómában lesz a következő. Alapvetően jó egy ilyen csoportban lenni, de nem egyszerű, mert művészemberek igen nehéz egyéniségek. Én is tudom magamról, hogy az vagyok. Elég nagy falat összehangolni az elképzeléseket, mert szerintem borzasztóan egoisták vagyunk, de mindig megoldjuk valahogyan. Emellett az egyesületen kívül is jelen vagyok, akár országos tárlatokon vagy itt Debrecenben is.

Az egyesületen belül igyekeztek egységes arculatot képviselni?

Ez abból a szempontból speciális csoport, hogy nem hasonlóan gondolkodókból alakult, hanem régi ismeretségek révén jött létre. Vannak benne szobrászok, kerámiaművészek és festők is, és pont az a legnehezebb, hogy egyfajta képet képviseljünk egy kiállításon. Ilyenkor szoktunk szabályokat felállítani, hogy mekkora méretű munkát vihetsz, milyen színekben gondolkodhatsz, illetve mindig választunk egy közös témát. Bár a rómait most pont mindenfajta méretmegkötés nélkül fogjuk elkészíteni, mert az mégis csak kissé „gúzsba köt”.

Gondolkodtok-e vagy te magad gondolkozol-e abban, hogy ne csak műteremben mutasd be az alkotásaid, hanem egyfajta akcióval kösd össze a tárlatot?

Van egy mozgó kiállítás-jellegű elképzelésem: mindenki biciklivel vinné a saját festményeit és úgy vonulnánk a városban. Ez lehet, hogy meg is fog valósulni hamarosan. Illetve nagyon szeretem a furcsa helyszíneket, mivel sokat járok urbexezni, vagyis régi, már elhagyatott épületeket felfedezni. Talán azért izgat ennyire, mert mindig találok valami érdekeset és általában a falak tele vannak graffitikkel, ami szintén feldobja a környezetet. Nemrég volt is Debrecenben, a régi B24 Galériában egy kiállításom, ahol az elhagyatott épületekben készített fotóimba helyeztem bele groteszk grafikáimat és szürreális figuráimat. Időleges térfoglalók volt a címe, mert ezek a kis alakok ideiglenesen kerültek ezen a terekbe. Egyszer szeretnék ilyen helyen is csinálni egy kiállítást.

A művészről további információkat talál a weboldalán.

A beszélgetést teljes egészében itt hallgathatja meg.