Egy szorító ölelés – kritika az Árni című filmről

A Magyar Filmszüret keretében, az Apollo Moziban egy premier előtti vetítésen mutatták be először nagyközönség előtt Vermes Dorka Árni című filmjét. Az alkotás alapvetően nyomasztó hangulata ellenére magával ragad és egy meglehetősen furcsa ugyanakkor szívmelengető bensőséges kapcsolatra fókuszál.

A film Vermes Dorka első nagyjáték filmje, mely a velencei filmfesztivál pályakezdő alkotókat segítő intézménye, a Biennale College Cinema támogatásában készült el. A rendező ezelőtt olyan rövidfilmeket készített, mint az Anyák napja (2018), az Ebrovás (2021), a Quarantine Set (2021) vagy az Alba Vulva (2022). Ezen munkáiban kevés szereplővel dolgozik, így újítás részéről, hogy az Árniban viszont több színészt és statisztát is mozgat. Az azonban más alkotásaihoz hasonlóan itt is elmondható, hogy alig hallunk párbeszédet a műben, ami a képi elemek hangsúlyosságát mutatja.

A film elkészítésében kreatív producerként Tarr Béla, Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező is szerepet vállalt.

Az Apollo Moziban tartott közönségtalálkozón elhangzott, hogy több szempontból is segítette a fiatal alkotókat és kvázi Vermes Dorka mentoraként működött közre. A történet a madáralkatú Árniról szól, aki egy vidéken turnézó, családi vándorcirkusz mindeneseként dolgozik. A fiú az egyetlen kívülálló a társulatban és szerzetesi egyszerűséggel éli a napjait: gondozza a cirkuszi állatokat, és elvégzi a család által rábízott feladatokat. Nincs senki, hozzá közel álló személy, így végig keres valakit, akihez kapcsolódhat. A cirkuszba egyszer egy piton érkezik, ami kíváncsiságot ébreszt a fiúban. Árni fokozatosan elkezdi megszelídíteni az állatot és a folyamat rá is egyre erősebb hatást gyakorol. A film képi világát jelentősen befolyásolja a főszereplő munkája: főleg sötét, éjszakai jeleneteket látunk, hiszen ez a cirkuszi élet fő színtere. Ennek megfelelően nagy szerepet kapnak az arcokat megvilágító fények, melyek jórészt meleg, sárgás színek.

Ezek kiemelik a szereplők mimikáját, legfőképp pedig az Árni arcára írt érzéseket.

A színészeket jórészt egész alakban, olyankor félalakban látjuk, méghozzá sokszor a főszereplő szemszögéből, mivel a kamera többször mögüle láttatja az eseményket. A történet Közép-Európán belül bárhol elhelyezhető térben és időben, hiszen a filmben nem hangzik el konkrét hely vagy idő. Viszont számos jelenet ismerősen hat számunkra: a kocsmai hangulat, a marginalizálódott karakterek és a természeti környezet mind erre utal, sőt a belépőket különböző pénznemekben fizetik ki a látogatók. Az alkotás tulajdonképpeni csúcspontja egy hosszú perceken át tartó, vágás nélküli jelenet: Árni és három éneklő nő körben állnak az arcukat megvilágító tűz körül, s közben a kamera körbe-körbe fordul körülöttük.

Az álomszerű képből egymás után tűnnek el a szereplők, míg végül a fény is kialszik és a fiú magára marad a sötétségben. Ez Árni magányának kiteljesedése, ám egyúttal az elhatározásának megerősödése is, hisz ekkor dönti el, hogy színpadra lép a kígyóval. A zene is ráerősít a nyomasztó hatásra, mivel ritmusával és mély hangzásával még inkább baljós hangulatot teremt. Kiválóan illeszkedik a jelenetekhez és megfogja a nézőt, még inkább bevonzva ezzel a film világába. Azonban a legtöbb esetben mégis a csend uralkodik, maximum Árni cipőtalpának koppanását vagy az állatok alá terített szalma ropogását halljuk, vagyis a fiú mindennapi életének zajait. A színészek a fentebb már említett marginalizálódott vidéki közeg figuráit jelenítik meg és az egyes karaktereket meggyőző hitelességgel viszik színre.

Viszont a megkeseredettnek ható szereplők életét nem egysíkúnak láttatja a film: akadnak humoros szituációk, sőt olykor még a szórakozásnak is teljesen átadják magukat. A főszereplőt játszó Turi Péter első nagyjátékfilmes alakítása egy meglehetősen visszahúzódó természetű fiút tár elénk. A történet során végig azt keresi, hogy kivel alakíthatna ki valamilyen bensőségesebb viszonyt, ugyanis a cirkuszban senkihez sem kötődik igazán, mivel ő az egyedüli kívülálló. Azonban később egy piton érkezik hozzájuk, akivel csak Árni foglalkozik. A fiú különleges kapcsolatot alakít ki a kígyóval, amit az is mutat, hogy kettejük közös pillanatai a film talán legszínesebb jelenetei. Intim barátságukba festői képekben és meghitt hangulatban nyerünk bepillantást.

Ekkor tapasztalhatjuk a legközelebbi kameraképeket, melyek Árnira és a kígyó tekergő testére fókuszálnak. Kettejük viszonya egyre fontosabbá válik a fiú számára, és a film lezárásakor a piton szorító ölelésében látjuk őt a cirkusz színpadán. Ez értelmezhető a magány alóli felszabadulásként, mely során egy addig soha nem tapasztalt mélységű érzést él át: valaki „átkarolja” őt.

Összességében kijelenthető, hogy az eddig rövidfilmekben gondolkodó Vermes Dorka első nagyjáték filmje a zene és az ábrázoltak összjátékával magával ragadja a nézőt. Az alkotásban alig hallunk párbeszédet, ezért az egyébként sokszor sötét képi világ válik meghatározóvá. Éppen ezért pedig a fények és árnyékok játéka kiemelt szerepet kap a karakterek érzelmeinek bemutatásában. A történetet mozgató különös, ám egyúttal mégis megható kapcsolat, mely a fiú és a csúszó-mászó között létesül, egyedivé teszi magát a művet is.

Takács Mátyás

Foto: Czinege Melinda