Holnap itt a fesztivál

Elmondhatjuk, hogy bár a közelmúltbeli ismert történések rendesen felforgatták a poppiacot, a Campus Fesztivál él és virul. Városunkban nincs senki, akinek ne lenne valami köze ehhez a rendezvényhez. Vagy látogatóként vagy zenészként és háttérmunkásként szinte már mindenki részt vesz ebben a többnapos forgatagban. Ugye te is ott leszel holnap?

Vannak olyan zenekarok, amelyek olyan ötletes nevet választanak maguknak, hogy már az alapján felfigyel rájuk az ember. Ezek egyike a BLAHALOUSIANA. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az énekesnőjüket Schoblocher Barbarának hívják, akkor aztán tényleg tobzódunk az egzotikus, különleges hangzású nevekben.

A banda hivatalosan 2012-re datálja megalakulását. Székesfehérvári srácok hozták össze, akik már korábban is mozgolódtak a hazai zenei színtéren. Közülük néhányan az egy lemezt megért, a maga nemében népszerű egykori Jacked zenekarból kerültek ki. Első nagy sikerüket a The Wanderer című Donna Summer feldolgozással aratták, ami gyakran forgott az MR2 Petőfin. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy bár zenekarként alkotnak és működnek, a figyelem javarészt Barbira terelődik. Ő az épp csak kellőképpen extra viseletekbe bújt frontnő, aki elviszi a balhét, a férfitagok látszólag kevésbé hangsúlyosak. Ez nyilván a külső, közönség felé sugárzott képre vonatkozik, hisz igazi csapatmunkát végeznek.

Zenéjükben a régi beathagyományok ötvöződnek soul, néha rock stílusjegyekkel. Popmuzsika ez a javából, mely nem fekszi meg a hallgató gyomrát (elnézést a képzavarért!), épp csak arra hivatott, hogy aki hallgatja, jól érezze magát. A megalakulásuk utáni évben felléptek a Morcheeba előzenekaraként, aztán már saját jogukon, egyre szélesebb közönségbázist építve turnézták körbe többször az országot. Olyan slágerek fűződnek nevükhöz, mint a Túl távol, elég közel, Az első reggelen vagy a Lábnyomunk a hóban. Egy ismerősünk, Sodrony Oszkár szerint ők a tökéletes popzenekar. Egy ideje már nem is tartja számon, hány koncerten látta és hallotta már őket, mindenesetre ezt a Campusost sem hagyja ki és mindenkit arra biztat, hogy jöjjön el.

Ez itt nem a Ki kivel jár című pletykarovat, de remek átfűzés, hogy elmondjuk, itt lesz Áron András zenekara, a LAZARUS is. (Aki otthonosan mozog pop- és rockberkekben az tudja, hogy András és Barbara a magánéletben egy párt alkotnak.) A Lazarus azonban teljesen más zenei identitással rendelkezik, mint a Blahalousiana. Korábban egyébként Apey and the Pea néven futottak, aztán pár éve húztak egy merészet és Lazarusként kezdtek nyomulni. Egy elég jól felépített, stabil rajongótáborral rendelkező csapatnál ez nem bevett szokás. Szerencsére a fanatikus fanok lojálisak maradtak a bandához és - bár Áron Andris szólókarrierje és másik zenekara, a Black Circle Orchestra az utóbbi években hangsúlyosabb szerephez jut -, továbbra is kitartanak mellettük.

András mellett Prepelicza Zoltán basszusgitározik, énekel és Makai László dobol. A 2010-es kezdetektől változatlan felállású trió vastag és durva, sludge, doom, metál stílusjegyekkel operáló dalai felrázzák a hallgatót. Amit csinálnak, első körben az ösztönökre hat, zsigeri és gyomorszájon ütő zene ez, ami fittyet hány a más zenészek által előszeretettel figyelembe vett piaci követelményeknek. Ezt a zenekart vagy szereti valaki, vagy elmenekül, ha meghallja őket. Pentelei Pöpi rockügyi szakértőnk szerint nincs mese, ott kell lennie neki is a koncertjükön. Szerinte a Lazarus felülírja a hazai rockhagyományokat. Az egykori nagyok, mint a P. Mobil, a Pokolgép vagy az Ossian által lefektetett alapok fontosak, de Áron András és társai túllépnek ezeken. Pontosabban zenéjükben már csak nyomokban lelhető fel mindaz, ami az említett csapatokat jellemezte, másfajta, ha úgy tetszik modernebb felfogásban közelítenek a zenéhez. Közelítsünk feléjük mi is!

Ha van olyan előadó páros, amely manapság összehozza a különböző korosztályokat, akkor a KORDA GYÖRGY és BALÁZS KLÁRI alkotta duó mindenképpen az. Leírni is furcsa, hogy Gyuri bácsi – ahogy a fiatalabbak hívják – 1939(!)-ben született. Az idén nyolcvannegyedik évét taposó énekesen azonban nem fog a kor, ha nem is szántja fel a színpadot, simán hozza a kötelezőt, sőt még annál is többet minden koncertjén.

A budapesti Dob utcában felnőtt fiú annak idején a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett, ahol a harmadik rostáig jutott. A sorkatonai szolgálat letöltése után Vécsey Ernőnél a neves énekpedagógusnál képezte hangját mielőtt először közönség elé állt. 1958-ban a Szeretni kell című dallal debütált és hódította meg a rajongók szívét. A hagyományos – nálunk elsősorban az olasz iskola által ihletett – táncdal a hatvanas évek beatrobbanásával némileg háttérbe szorult. Korda megkérdőjelezhetetlen tehetsége segítségével mégis a felszínen, köztudatban maradt. Ha belegondolunk, rengeteg nála fiatalabb előadó már rég nincs a pályán és ő karrierjének sokadik állomásán tomboló tömegek előtt lép fel.

Az 1980-as évek elején ismerkedett meg Balázs Klárival, akit hamarosan feleségül vett. Azóta gyakorlatilag elválaszthatatlanok, nevük egybeforrt a színpadon és a hétköznapokban egyaránt. (Egykori szomszédom, Zsurzs Pötyike néni például meg volt győződve róla, hogy Korda Balázs egy személy, mígnem felvilágosítottam róla, hogy téved. Pötyike néni azóta nagy rajongó.) Páratlan párosuk lehetőséget nyújt arra, hogy dramaturgiai pontossággal építsék fel repertoárjukat, melyben egymást váltogatják szólószámok és duettek.

Mint köztudott, Gyuri bácsi híres pókerjátékos és zenei tevékenységéért kapott díjainak se szeri, se száma. Új dalokkal ugyan nem nagyon rukkol elő, de Reptér című egykori slágere másodvirágzását éli. Annak ellenére, hogy színész nem lett belőle, feltűnt és nagy sikert aratott Herendi Gábor Magyar vándor című mozifilmjében. Sas Tamás Szinglik éjszakája című alkotásában pókerjátékost alakított. Valami olyan kortalanság lengi őt körül, mint walesi kollégáját, Tom Jonest, aki hasonló korúan is megdobogtatja még a fiatalabb és idősebb rajongóhölgyek szívét is. Zsermecz Putya, aki nagy tisztelője az énekes házaspárnak, azt tervezi, hogy egy kisrepülőgéppel köröz majd a színpad fölött a koncertjük alatt. Ööö… reméljük, világos ez a mondat.

Evezzünk hazai, azaz városi vizekre! A kilencvenes évek metálszínterének egyik alapvető bandája volt a funk-rock alapokon nyugvó zenét játszó NECROPSIA. A rendszerváltás környékén hirtelen kinyílt sok, addig zárt ajtó, beindult az információáramlás, könnyebb volt itthon megismerkedni a nyugati aktuális trendekkel. A Necropsia abszolút jelenidőben létező banda volt, elsők között hangolódtak rá arra a Rage Against the Machine által fémjelzett hullámra, ami elárasztotta a világot. Magyar szövegekkel, keresetlen szavakkal, nagyon nyers szövegekkel váltak a deszkás, bringás arcok kedvenceivé. 1994-ben lazán megnyerték a Marlboro Rock In tehetségkutatót, maguk mögé utasítva az alternatív-underground szcéna más, kreatív csapatait.

Színpadi jelenlétük mellbevágó volt. Böske és Balázs, a két énekes egymást túllicitálva üvöltötték a szövegeket. Krisztián és Rossi gitárosok karcos és egyszerű, ám nagyszerű riffekkel tűzdelték tele a számokat, miközben Ales basszusgitáros és Pisti dobos kemény, pontos alapot biztosított. 1995-ben megjelent első lemezük, a Mélység tízezer példányban kelt el, ami nem mindennapi sikernek számított. Önálló turnékat toltak országszerte, de voltak a Tankcsapda előzenekara is. Az üstökösszerű felemelkedést aztán hirtelen bukás követte. Nem abban az értelemben, hogy közönségük elfordult tőlük, hanem a banda megroppant, az énekesek kiszálltak és a zenekar egy időre leállt. A ’97-ben megjelent albumot (A magány rítusai) már trió felállásban készítette Rossi, Ales és Pisti. Újabb csend következett, míg 2003-ban Böske és Rossi támasztotta fel hamvaiból a bandát, de már más zenészekkel és kiadták a Mítoszok romjain lemezt. A fellángolást újabb eltűnés követte.

Tavaly év végén bombaként robbant a hír, hogy két, Tankcsapda előtti fellépés és egy róluk készült dokumentumfilm erejéig összeáll a banda. Az énekesi poszton a legendás Pityesszel olyan bulik kerekedtek, hogy a Necropsia úgy döntött, folytatják tovább és most a Campus Fesztiválon is láthatjuk majd őket. Mit is mondhatnánk? Rock!

 

Stelánszky Péter