Szapporo hőse edzőként tér vissza

Vaszjunyin Artyomnak szép emlékei vannak a nálunk töltött időszakról.

Mivel a jégkorongban a vezetőedző személye alapvetően meghatározza egy-egy csapat harcmodorát, karakterét, a sportolók és a szurkolók is általában szívesen fogadják az ismerősöket. Biztosan így reagáltak a debreceni hoki barátai a DEAC minapi bejelentésére is, amelyben megnevezték  az Erste Ligás együttes új vezetőedzőjét. Vaszjunyin Artyomot 2014 óta ismerjük, három szezont húzott le a DHK MOL Ligás együttesénél, összesen 93 találkozón lépett a  jégre, 43 pontot termelt, amit a rájátszásban még megtoldott 11 ponttal.

– Hogyan emlékszel vissza Debrecenre és a szurkolókra?
V.A.: Jól éreztem itt magamat és nem csupán azért, mert a város nyugodt, élhető és szép. Már akkor sem volt könnyű a helyzet, hiszen a cserepad rövidnek bizonyult, de megvoltak a posztokra a játékosok, a csapat átlagánál magasabban jegyzett légiósok és a társaság is rendre jól teljesített. Az ellenfelek pedig nagyon nem szerettek itt hokizni, főleg a pálya kicsit rendhagyó mérete miatt. Amikor edzőként jártam vissza, akkor tapasztaltam meg közvetlenül, hogy ez bizony kemény dolog. Itt töltött éveim alatt számos jó ismerősre tettem szert, ha benyitok a debreceni jégcsarnokba, máig sokan rám köszönnek.

-Mennyiben játszott ebben a népszerűségben szerepet, hogy ott voltál 2008-ban a szapporói világbajnokságon az A csoportba jutásnál?
V.A.: Büszke vagyok arra, hogy a feljutás részese lehettem, pláne azért, mert egy sérülésből kifolyólag a felkészülési idő számomra különösen rövidre sikeredett. Azonban extázisban hokizott mindenki, az összes játékos a tőle telhető maximumot nyújtotta, ami némi szerencsével társulva elegendőnek bizonyult. Utána egy ideig folyamatos volt a felhajtás az együttes körül, ami nekem szokatlannak tűnt, de könnyebb nem lett, sőt ezután jött a neheze. Egy A csoportos vb várt ránk, és méretes feladat volt bekerülni a csapatba. Egyébként a feljutást követően sem adtak semmit ingyen.

-2014-től 2017-ig voltál a DHK játékosa. Ha jól emlékszem, maradtál volna, de egy szezon kiesett a debreceni jégkorong életéből. Mi történt veled ezután?
V.A.: Visszatértem Fehérvárra, ahol rám bíztak egy U8-as csapatot,  aztán történt egy üresedés és kaptam egy U14-es korosztályt. Mindjárt nyertünk egy aranyérmet, büszke is voltam rá nagyon. Ezt követte az U21-es együttes, nem mintha bármi gondom lett volna a kicsikkel, de a juniort azért másképpen lehet élvezni.

– Székesfehérváron a juniorjaidból voltaképpen egy felnőttcsapat alakult ki, ahová érkeztek légiósok is, és egy olyan Erste Ligás együttes formálódott, amelyet a közönség is megkedvelt. Számíthatunk-e hasonló szerveződésre nálunk is?
V.A.: Ezt jelenleg még nem tudom megmondani. Konkrét tervezés kérdése, és  még messze nem tartunk itt az építkezésben. A jövő felnőttcsapata persze alakulgat, de a legutóbbi csapatom eredményeinek alakulása azt mutatta, hogy nem elég a képzettség és a fizikai teherbírás, szükség van fiatalos lendületű idősebb játékosokra és köztük tapasztalt légiósokra is. Ez kényes téma, de az bizonyos, hogy egyensúlyt szükséges kialakítani a magyar, illetve a külföldi játékosok, a fiatalok és az idősebbek között.

– Mi a helyzet a szurkolókkal, tekintettel arra, hogy a jégkorongot eleve a közönség élteti?
V.A.: Debrecenben a hokin kívül nagyon sok más sportesemény  csábítja még a közönséget. Szerintem a Derék utcai csarnokban emellett is meg kellene majd közelíteni teltházat, ez is egyike a kihívásoknak. A legjobb közönségcsalogató természetesen a jó teljesítmény, erre pedig a csapattal együtt kell majd mindenkinek odafigyelnie.